A mi családunk nem élt Romániában, gyerekkoromban nem is nagyon lehetett odamenni. Nagyapám viszont dunai hajós volt, a 20-as, 30-as években járta az Al-Dunát, s nyaranta elvitte a gyerekeit, így anyámat is. Tőle hallottam, hogy odalent egy rettentő édes, szirupos, cukros gyümölcsöt esznek, aminek a neve dulcsásza. Az én fülemnek ez egzotikusan, törökösen hangzott, mintha az Egri csillagok ból lépett volna elő. A mesés kelet! A távoli, titokzatos Balkán! Selyembugyogós, nevető fekete szemű, falak mögül kileső nők! Dulcsásza!
Aztán beiratkoztam az egyetemre olasz szakra, és kellett tanulni romanisztikát, azaz a latinból származó nyelvek történetét, állapotát. Szó volt a románról is, a professzor, Tamás Lajos erdélyi volt. Óra után megkérdeztem, mi ennek a különös dulcsásza szónak az eredete? „Maga milyen szakos?” kérdezte. „Olasz,” mondtam. Végigmért: „És még kérdezi? Hát dolcezza!”
Hát persze: „édes” latinul dulce, olaszul dolce, románul dulce [dulcse], hozzá a főnévképző, latin -itia, olasz -ezza, román -eaţă, s megvan a dulceaţă [dulcseácö], ami nyelvtanilag egyszerűen „édesség”-et jelent.
Ha statisztikát készítenénk arról, hogy a magyar anyanyelvűek melyik másik nyelvet tudják a legnagyobb számban, a román jönne ki első helyen. Romániában kb. 1,7 millió magyar él, s ha mindannyian nem is tudnak románul (legalábbis olyan szinten, amit tudásnak lehet nevezni), azért 80–90 %-uk tud, ez tehát kb. 1,5 millió. Továbbá legalább 600.000 azon magyarok száma, akik már nem élnek Romániában, de oda valósiak s így tudnak románul. Ez kb. 2,1 millió románul tudó magyart jelent. Ha a magyarok összlétszámát 13 millióra tesszük, ez 16 %, azaz minden hatodik magyar tud románul. A rangsorban következő nyelv ma már nyilvánvalóan nem a német, hanem az angol, de kétlem, hogy elérné a 16 %-ot, azaz hogy minden hatodik magyar tudna angolul kommunikálni. Ezt az írásomat tehát minden hatodik olvasó unottan fogja letenni, hiszen ennél sokkal többet tud a román nyelvről. A többi öt viszont olvasson tovább, mert ők meg túl keveset tudnak erről a nyelvről (és szerintem a beszélőiről is). Míg angolul, németül kezdő szinten sokan tudnak, addig a románt általában vagy tudja valaki, vagy nem. Ez azért van, mert a román – a magyarhoz hasonlóan – nem világnyelv: csak olyanok beszélik, akiknek közük van hozzá, míg a világnyelvek sajátja, hogy olyanok is beszélik őket, akiknek semmi közük az illető országhoz vagy néphez.
Kiskamaszként imádtam Jókait, aki viszont imádta a vadregényes erdélyi tájakat. A Damokosok-ban szerepel egy szűk sziklavölgy, sőt szurdok (már ez a szó is borzongató), melyet így vezet be: „amerre az üldözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj”. A hideg futkosott a hátamon. Jókai sok román nevet használ, és ritkán fordítja le őket magyarra (talán mert így ijesztőbbek, vagy maga se mindig tudta az értelmüket?), és a neveket mindig hallás után, magyar fonetikán átszűrve írja le, tehát nem a „hivatalos” román kiejtés szerint (melyről talán fogalma sem volt), hanem az erdélyi románság helyi nyelvjárása szerint.
Ilyen a Csetátye Drakuluj. Mai román helyesírással Cetatea Dracului, ejtve [csetáteá drákuluj], „Az Ördög Vára”. A második szó ránézésre is ismerős: drac [drák] ’ördög’, a latin draco ’sárkány’ szóból. De mi ez az -ului, amit oly sokszor hallunk román szövegben? Ezt finoman kell szétszedni. Maga az -l a határozottságot fejezi ki, mint a magyar „az”, tehát a névelő szerepét tölti be. Az ilyen elemet latinul „articulus”-nak, azaz tagocskának nevezik, s a neve innen került a legtöbb európai nyelvbe (románul is articol), csakhogy a magyar nyelvészek magyar nevet kerestek helyette, s mivel általában a „név” (= a főnév) előtt áll, elnevezték „névelő”-nek. A román -l azonban a szó végéhez tapad, ezért szakszerű neve: „végartikulus”. Ha a szó mássalhangzóra végződik, az -l elé beszúrunk egy -u- kötőhangot, így lesz dracul [drákul] ’az ördög’. Amikor a szó birtokos esetbe kerül („az ördögnek a…”), akkor az -l helyett a -lui alak kell, így lesz dracului. Ez a -lui azonos az olasz, francia lui szócskával, amely „ő, őt, őneki” jelentésű.
A cetate végéhez is végartikulus tapad (tkp. „az ördögnek a vára”): cetate+a, csakhogy ez a szó nőnemű, ezért a toldalék -a. A cetate a latin civitatem „város, község” leszármazottja, mint az olasz città (régebben cittade) ’város, vár’, ebből jön a magyar Citadella is. A kelet borzongató varázsáról kiderült, hogy derék latin szavakból áll.
Sokáig a magyarban oláh-nak nevezték a románokat (mint családnév ma is gyakori). A magyar oláh a szláv vlach-ból származik, a régi angol szakmunkák a román nyelvet még Wallachian-nak nevezték. Ám a románság az oláh nevet nem szerette, s az irántuk való lojalitásból a magyarok áttértek a román-ra. Olyannyira, hogy az 1970-es Történeti-Etimológiai Szótár, ez a komoly tudományos mű, melyben a legvaskosabb trágárságok is benne vannak (hiszen a tudomány nem finnyáskodik), egyszerűen kihagyta mind az oláh, mind a vlach szót (pedig a szótárban utal rájuk!). Akkoriban azt pletykálták, hogy a román nagykövetség az utolsó pillanatban óvást emelt.
A mai név a latin Romanus-ból származik, és sokáig romîn-nek írták, aztán áttértek a român alakra, mely a szó eredetét jobban kifejezi. Ejtése kb. [romün]. A „kalapos” î és â betű ugyanazt a hangot jelöli, az orosz „jerü”-nek felel meg; a magyarok általában „ü”-nek mondják, ezt már az orosszal is így csináltuk.
Ez is románul van, bár ezt csak óvatosan merem mondani. Latin betűre átírva: Limba moldovenească, azaz moldován (vagy moldvai) nyelv. Ez azonos a románnal, de az a terület, ahol beszélik (azaz Moldova, oroszosan Moldávia, más néven Besszarábia) évszázadok óta erős orosz befolyás alatt áll. Sok orosz és ukrán él ott (arányuk kb. 30 %), s bár az őslakosok közül sokan szeretnék a románt kizárólagossá tenni, ez sok érzékenységet sért. Ezért a moldovai alkotmány olyasféleképp fogalmaz, hogy „államunk nyelve az államnyelv” (értsd a moldován, mely nem különbözik a romántól).
Moldova 1940 és 1989 között szovjet uralom alatt volt. A szovjetek igyekeztek konstruálni egy romántól különböző „moldován” nemzettudatot, s ennek része volt az önálló nyelv propagálása: ti nem románul beszéltek, hanem moldovaiul (amely a románnak közeli rokona). A különbséget az írással igyekeztek hangsúlyozni: a moldován nyelvet cirill betűkkel kellett írni: Четатя Дракулуй (= Cetatea Dracului). Ez nekünk első látásra meghökkentő, de nem annyira erőltetett, mint hinnénk. Nem olyan, mintha azzal álltak volna elő, hogy a magyart cirill betűkkel kell írni, pl. Аз Эрдэг Вара (= Az Ördög Vára) – ilyet nem csináltak az oroszok, még az észt, lett, litván „tagköztársaságokban” is meghagyták a latin betűs írást. Moldovában más volt a helyzet, mert a románság is a pravoszláv ortodox egyházhoz tartozott, s ennek hagyományos írásmódja a cirill, ezt használják a szerbek, bolgárok is. A moldovaiak számára szokványos volt, hogy román nyelvüket cirill betűkkel írják. Legföljebb az zavarhatta őket – kit jobban, kit kevésbé –, hogy a szomszédos Romániában az övékéhez „hasonló” román nyelvben ekkor már jó ideje áttértek a latin betűre.
A román írásos szövegek a XVI. században jelennek meg, természetesen cirill betűkkel, hiszen ortodoxok voltak, a latin betű használata szinte eretnekség lett volna, Rómához való dörgölődzés. A románok sok mindent írtak, de nem románul, hanem ószlávul, oroszul, görögül, törökül, mert ezeknek a nyelveknek kialakult írásgyakorlata volt. Ne feledjük, az ortodox világban nem volt reformáció, amely a helyi népnyelveket beemelte volna a komoly írásbeliségbe. Erre a XIX. század derekáig kellett várni; hivatalosan 1860-ban vezették be a latin betűs írást. Megalkotói tisztában voltak a román és az olasz nyelv közös latin alapjával, ezért az olaszhoz hasonló helyesírást alakítottak ki, pl. ce, ge = [cse, dzse], de che, ghe = [ke, ge]. Néhány eltérés van: az [s] hangot ş betűvel, a [c] hangot ţ betűvel jelölik. Például ţuică [cujkö] ’szilvapálinka’, şmirghel [smirgel] ’smirgli’ (ez persze a németből, mint nálunk is).
A román nyelv története majdnem olyan furcsa és hézagos, mint a magyaré, azzal a különbséggel, hogy a forrása mintegy szabad szemmel is látható: a latin. De arra nincs megnyugtató magyarázat, hogy hogyan került ide és maradhatott fenn Rómától és a többi újlatin nyelvtől ilyen messze egy latin-utód. Az biztos, hogy Dáciában (Dél-Erdélyt is beleértve) római uralom volt majdnem kétszáz éven át (Kr. u. 106–271), s a latin ekkor került ide. Hogy aztán az történt-e, hogy a dákok megtanultak latinul, s helyben maradtak mindmáig (ez a „dáko-román kontinuitás”, amit Ceauşescu is vallott), avagy a rómaiak visszavonulásával az ellatinosodott népesség lehúzódott a Nyugat-Balkánra, ahonnan a középkor végén tért vissza, ezt döntsék el a történészek. A nyelvi anyag ebből az időszakból oly csekély, hogy mindkét modellel összeegyeztethető.
A román nyelv ugyanolyan izoláltan élt, mint a magyar: gondoljunk bele, hogy a távoli Chişinauban azt, hogy „Nektek egy (egyetlen) házatok van”, úgy mondják: Voi aveţi una casă [voj avec una kászö], ami alig különbözik a Rómában ma használt Voi avete una casa-tól. Avagy Petru a cântat ieri seară = olaszul Pietro ha cantato ieri sera, „Péter tegnap este énekelt.” (Tudom, nem minden mondat hasonlít ennyire.) A XVIII. század végén – amikor a nyelvrokonság tudományos vizsgálata mindenütt megindult, s a magyar nyelv finnugor rokonságát először mutatta ki Sajnovics –, a nyugatosodó román értelmiség, elsősorban Erdélyben, már kiindulási alapnak tekintette, hogy a román nyelv a latinnak közvetlen leszármazottja. Azért inkább az erdélyiek, mert ők – Bécs alá tartozván – könnyebben jutottak nyugati információkhoz, latin betűs nyelveken kommunikáltak. És persze a XIX. század közepén már nem minősült a Vatikán előtti megalázkodásnak a latin betű használata.
És ahogy a németeknek nagy büszkeség volt a nyelvészeti bizonyíték, hogy a német az „árja” nyelvcsalád tagja, rokona a szanszkritnak, latinnak, görögnek, nem pedig barbár jövevény a semmiből, ugyanúgy volt büszkeség a románoknak, hogy az ő nyelvük a latin egyik leánya, mint az olasz vagy a francia. Előkelő rokonságba kerültek. Gondoljuk el, szegény magyaroknak milyen keserűség volt, hogy a németek és szlávok után a románok is elő tudtak állni fényes ősökkel, nekünk meg a halszagú északi prémgyűjtők maradtak!
Amikor a lelkes román nemzeti ifjak elhatározták, hogy áttérnek a latin betűre, azt is elhatározták, hogy megtisztítják ősi latin nyelvüket a rárakódott szláv elemektől. Meghirdették a „relatinizációt”, melynek során számos szláv szót latin eredetűvel helyettesítettek, így ma már az ’idő’ inkább timp (< latin tempus), mint vreme. Megkezdődött az a máig tartó folyamat, hogy új szavakat vesznek át valamely latin nyelvből (főleg a franciából), pl. etaj [etázs] ’emelet’, idee confuză ’zavaros gondolat’. A mai szókincs 38 %-a francia, tehát az utóbbi kétszáz évben került be a románba, míg az ősi latin örökség (mely kétezer éves) kb. 20 %, a többi szláv, görög, török, magyar stb. Irigyelni lehet a románokat, amiért oly könnyen nyúlnak francia-olasz-latin szavakhoz, hiszen azok nekik rokon anyagból vannak, s a szervátültetés szépen sikerül, míg a magyarban szemlesütve importálunk olyan szavakat, mint apartman, gárda, fritőz vagy kamion (hogy a franciánál maradjunk).
A román nyelvújítás inkább nevezhető „nyelvrégítésnek”, hiszen az új szavak olyanok voltak, amelyeket saját rokonaiktól vettek át: generalitate, nevralgic és fundamental, latin ízt kölcsönözve a nyelvnek. A magyar nyelvújítók előtt ez a rokon anyagból való merítés nem volt nyitva (egy fura kivétel akadt: a lapp nyelvből hozta Sajnovics a minta szót, melyről azóta kiderült, hogy norvég eredetű!). A magyar nyelvújítók-nyelvtisztítók kénytelenek voltak mindent a meglévő magyar szavakból összerakni – hiszen a rokon nyelveket (finn, vogul, stb.) lenézték, illetve nem is ismerték, meg hát talán a vogulban nem is volt szó a neuralgiára.
Az ősi latin örökség példája a frumos ’szép’, mely a latin formosus ’formás’ továbbélése, és a románon kívül csak az újlatin terület túlsó, ibériai végén használják: spanyol hermoso, portugál formoso. Néhány nagyon régi jelentésátvitel (mondjam: félreértés?) is megrögzült, ezek jó bizonyítékai a spontán öröklésnek: latin anima ’lélek’ > román inimă ’szív’; latin tener ’gyöngéd, zsenge > román tineri ’fiatalok’; latin basilica > biserică ’templom’; latin fontana ’szökőkút > román fântână ’kút’.
Szláv szavak is bőven vannak a románban, de a magyarral ellentétben nem elsősorban a mindennapi élet tárgyaira és ténykedéseire vonatkoznak, hanem egy intellektuálisabb szintre, pl. duh ’lélek’, sfat (< ószláv szovjet) ’tanács’, vreme ’idő’, sfânt ’szent’. A románoknak volt szavuk az asztalra: masă (< latin mensa), és a szerdára: miercuri (< latin Mercurii), nem úgy, mint a honfoglaló magyaroknak, akik ezeket nem ismerték s ezért a szlávoktól tanulták el a nevével együtt. (És ugyanígy udvar, nadrág, kemence stb.)
És a román-magyar szó-cserekereskedelem? Meglepően kevés az ide-oda szóátvétel. Van néhány magyarból átvett szó a románban: cheltui [keltuí] < költeni; făgădui [fögöduí] ‘megígérni’ (< fogadni); gândi < gondolni; oraș < város; pahar < pohár. A dolog fordítva is alig működött, azaz kevés román jövevényszó van a magyarban az együttélés hosszú idejéhez képest, cimbora, mokány, furulya, palacsinta, poronty, áfonya, ficsúr. Mintha a két közösség szoros közelségben, de háttal állt volna egymásnak!