Sokáig úgy tartották a gondolkodó emberek, hogy minden nyelv egyforma. Azt persze látták, hogy a felszínen jócskán különböznek, hiszen ami ógörögül sítos, az magyarul kenyér, arabul khubz és románul pâine. De az egyformaságot nem ilyen felszínesen értették, hanem úgy, ahogy például minden város egyforma, hiszen mindegyikben van kereskedelem (azaz piac), védelmi intézmény, lakóhelyek, vízvételi lehetőség, kegyhely stb., miközben külsőre sokféle város van, nem is beszélve az ott élők vallásáról, konyhájáról, családnagyságáról. A város az város. Hasonló alapon gondolták a régiek, hogy a nyelv az nyelv, hiszen minden nyelv arra szolgál, hogy a szánk használatával közöljünk egymással dolgokat; minden nyelven el lehet mondani, ami szükséges; minden nyelvben vannak szavak, melyeket mondatokba kell rendezni.
Ezt az alapvető azonosságot látták a régi görögök, és ez lehet a magyarázata, hogy miért nem foglalkoztak egyáltalán a nyelvekkel. Ők, akik a világ minden apróságát érdeklődéssel nézték és írták le, a csillagoktól a rovarokig, az államjogtól a szexualitásig, a nyelvekkel nem foglalkoztak. Nem írtak etruszk grammatikát, nem csináltak görög-perzsa szótárat, nem elemezték az egyiptomi hieroglifákat. Ez nagy fájdalom a modern nyelvtudománynak, hiszen emiatt tömérdek izgalmas információtól estünk el.
Vigyázat: nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a görögök „a nyelvekkel” nem foglalkoztak; ugyanis magával „a nyelvvel” mint emberi jelenséggel nagyon is foglalkoztak: mi a nyelv, vajon ki csinálta, mire való, van-e magyarázat arra, hogy a kenyeret éppen a sítos szóval illetjük. De mindig csak a görög nyelvet tekintették, azt gondolván — egyébként helyesen —, hogy „a nyelvnek” mint olyannak a működését a görögön éppoly jól lehet vizsgálni, mint bármely másikon. Azzal nem foglalkoztak, hogy más nyelvek miben térnek el a görögtől. A nyelvek közti eltéréseket esetlegesnek tekintették, mint mondjuk azt, hogy a szomszédék macskája csíkos vagy tarka. Márpedig ami esetleges, az a komoly vizsgálat számára érdektelen.
Az újkor elején rossz idők jártak a nyelvre. A tudományok fejlődni kezdtek s a gondolkodó elmék átlátták, hogy a nyelvek kuszák és pontatlanok, s így méltatlanok a tiszta észhez. Már az is fogyatékosság, hogy ugyanazt a dolgot az egyes nyelvek más-más szóval illetik (kenyér, khubz). Súlyosabb baj, hogy a mondatokban a szavak nem mindig követik a logikusan elvárható sorrendet: Cselekvő+Tevékenység+Elszenvedő („kicsoda+csinál+mit”). Persze, lehet ilyen sorrendben beszélni: A kutya rágja a csontot; de számos más sorrend is lehetséges, pl. a magyarban A kutya csontot rág, A csontot rágja a kutya stb., sőt van nyelv, ahol ezek a nem-logikus sorrendek a szokottabbak, a jobban hangzók. További gond volt, hogy a nyelvek (vagy ahogy ekkor kezdték nevezni őket: „a természetes nyelvek”) képlékenyen fogalmaznak, például nem tesznek különbséget kocka és négyzet között, vagy félvállról veszik a halmazeloszlást: A szert nem ajánljuk idős és túlsúlyos embereknek. Kinek nem ajánlják: idősnek, túlsúlyosnak, vagy idős túlsúlyosnak?
A nyelvészet igyekezett megfelelni az elvárásoknak, átvette a logika kategóriáit, ezeket húzta rá a nyelvekre. A logikai cselekvőt (az Ágenst) azonosították az alannyal, az elszenvedőt (a Pácienst) a tárggyal. Csak hát a nyelv kibújik ezekből, az alany nem mindig cselekvő: Ottó köztiszteletben áll. Itt Ottó az alany, de cselekvőnek nem nevezném, hiszen nem csinál semmit, sokkal inkább elszenvedő, hiszen ő a köztisztelet tárgya. További baj, hogy ugyanezt másképp is ki lehet fejezni: Ottót mindenki tiszteli. Itt már Ottó a tárgy és egyben az Elszenvedő, ez megfelel a logikának, de még ez sem a tudományos szabványsorrend, mert az Mindenki tiszteli Ottót volna. (És azt miért nem lehet mondani, hogy *Ottó közutálatban áll?) Így aztán a egzakt tudományok — matematika, fizika, kémia, logika — elfordultak a természetes nyelvektől és kialakították a maguk egyértelmű és nemzetközi jelölésrendszereit, tudományos nyelveit. A természetes nyelveket afféle folklórnak tekintették, amiben lehet szép verseket írni vagy jóízűeket káromkodni, de a nyelvek különbözőségének nincs haszna, indoka, értelme. Hiszen mivel visz minket közelebb a világ (vagy bármi) megismeréséhez, hogy a kenyeret itt így, ott úgy nevezik, vagy hogy Ottó helyzetét többféleképp lehet megfogalmazni (a fentiekhez jön még az Otto is respected by everyone, az Otho ab omnibus honoratur és a többi). A nyelvek különbözősége, változékonysága fölösleges tehertétel, amelytől jobb megszabadulni s amellyel (a nyelvoktatás vagy fordítás praktikumán túl) kár foglalkozni — így szólt a felvilágosodás tudományos verdiktje.
A 18. század végén aztán nagyot változott a gondolkodási klíma: az embereket a dolgok haszna vagy formája helyett a története kezdte érdekelni. Miből ered? Honnan származik? Milyen volt azelőtt? Mert csak akkor tudjuk igazán megmondani, hogy valójában micsoda. A nyelveket is elkezdték történetileg vizsgálni, tudományos módszerekkel összehasonlítani, és kiderült, hogy nem összevissza változnak, hanem rendszerszerűen, nagy tömbökben, ezért különbségeik nagyon is informatívak és jellemzőek. Nem a világra és nem a logikára jellemzőek: magukra a nyelvekre. Például a latin t- nek az angolban th felel meg (latinul tres ’három’, tenuis ’vékony’, tonare ’dörög’: angolul three, thin, thunder), tehát a latin és az angol rokon nyelvek. A magyar f- nek a finnben p felel meg ( fej, fa, fazék: finnül pää, puu, pata), tehát a magyar és a finn is rokon. Legyünk büszkék, hogy az első ilyen összehasonlító munkák közt volt Sajnovics János Demonstratio-ja (1770), mely a magyar és a lapp nyelv rokonságát — s ezáltal a finnugor eredetet – helyesen tételezte föl.
Kit érdekeltek már a logika hideg uniformizációs elvárásai! Minden nyelv különböző, vallották ebben a romantikus, historizáló korban, mindegyiknek története, sorsa, természete, hogy ne mondjam: jelleme van, s a különbségeik komoly vizsgálat tárgyává tehetők. Az egész kor a nagy ívű történeti fejlődésmodellek divatját élte. A német idealista filozófusok a dialektikus „triászt” hirdették, a háromlépcsős fejlődésmodellt: tézis–antitézis–szintézis. Olvasóim egy részének talán nem ismeretlenek Karl Marx német közgazdász és filozófus (1818–1883) elgondolásai arról, hogy a világtörténelem egymást követő nagy állomásokból áll, melyek egyre fejlettebb (ha nem is boldogabb) társadalmat képviselnek. Darwin is ekkor tette közzé nézeteit az élővilág fejlődéséről. A „fejlődés” szó a levegőben rezgett. Így a 19. századi nyelvészek a nyelvtörténetben valami irányt, értelmet, tendenciát, azaz igazi fejlődést kerestek. A nyelvállapotok egymás után következésének fejlődést kell mutatnia. Akár jó, akár rossz irányban.
A 19. század elején (főleg Wilhelm von Humboldt nyomán) a nyelveket típusokba sorolták aszerint, hogy egy szó alakja mennyire mutatja a szó nyelvtani szerepét, ha mondatba tesszük. Három nyelvtípust különböztettek meg: izoláló (elszigetelő), agglutináló (ragasztgató) és flektáló (hajlítgató) nyelveket. Ezt a három típust megfeleltették a dialektikus fejlődésmodell három szakaszának, a tézis–antitézis–szintézis hármasságnak.
Az izoláló nyelvekben a szavaknak semmiféle alakváltozata nincs, csak egymás mellé lehet rendezni őket, s a mondatbeli szerepük csakis a szórendből látszik. Ilyen a kínai, a vietnami és jórészt az angol is. A kínaiban wo ta ni szó szerint ’én üt te’, azaz én ütlek téged, viszont ni ta wo ’te üt én’, azaz te ütsz engem. A historikusok az izolálást tekintették a primitív állapotnak, mondván, hogy itt a szavak még nem képesek kifejezni a mondatbeli szerepüket, hiszen a kínai ta lehet ’ütlek’ és ’ütsz’, a wo lehet ’én’ és ’engem’ stb. Az izoláló nyelvek — így az érvelés — csak a jelentést ismerik, a formát még nem találták fel. Ez tehát a kiindulópont a hármas fejlődésmodellben: a tézis.
Az agglutináló nyelvekben (pl. a magyar és a finnugor nyelvek, a török, a szuahéli) egy-egy szóhoz sok nyelvtani elemet lehet ragasztani: szemeiteket. Ezek szépen lehánthatók, mint a hagymahéjak: szem+e+i+tek+et, mindegyiknek megvan a maga funkciója, és mindig ugyanebben a sorrendben csatlakoznak a szóhoz. Minden szó ugyanezeket a toldalékokat kapja, nincs kivétel, nincs rendhagyóság: házaitokat, ellenérzéseiteket, kapacitásaitokat. Ezt tekintették az eggyel fejlettebb állapotnak. Ezek a nyelvek — mondták — már ismerik a formát, de teljesen mechanikusak, gépiesen „darálják” oda a megfelelő toldalékokat a szóhoz. Az agglutináló nyelvek tehát a forma diadalát mutatják, mintegy átestek a ló túlsó oldalára: antitézis.
A flektáló nyelvekben nem ragaszthatunk semmit a szóhoz, viszont magát a szót alakítjuk, hajlítjuk a funkciójának megfelelően. Ilyen pl. a latin, orosz, héber, arab. A latinban a szemeiteket megfelelője oculos vestros, szó szerint ’szemeket tieiteket’, vagyis a birtoklást nem tudja belepakolni a szóba, azt külön vestros szóval kell kifejeznie; viszont a többes szám tárgyesetet (’szemeket’) egészen másképp csinálja, mint az agglutináló magyar. A ’szem’ ugyanis oculus, ám ehhez nem lehet semmit hozzátenni, csak módosítani (= „hajlítani”) kell a végét a funkció szerint, így lesz oculos ’szemeket’. Ezt nem lehet elemezni, nem lehet megmondani, hogy az - os végződésben melyik a többes szám és melyik a tárgyeset: a kettő teljesen fuzionált. Ráadásul ez más szavaknál másképp van, például a datum ’adat’ többes tárgyesete data ’adatokat’. Ezt a flektáló megoldást tekintették a legmagasabb fejlettségi foknak, ahol jelentés és forma fuzionált, összeolvadt: szintézis.
A nyelveknek — hirdették a historisták — ezen a három fázison kell keresztülmenniük, ezek a fejlődés fokozatai. Az izoláló kínai még primitív szinten van; az agglutináló magyar már egy közbülső szintre jutott el; a flektáló latin a fejlődés csúcsán állt. Amikor egy nyelv elérte a csúcsot — gondolták —, megindul lefelé. Az indoeurópai nyelvek csúcspontja az „aranykorban” (az írásbeliség megjelenése előtti utolsó pillanatban) volt, ekkor volt a klasszikus görög, latin, szanszkrit a legflektálóbb állapotban; azóta csúsznak lefelé, például az angol mára már a magyarnál is lejjebb, szinte a kínai szintjére süllyedt. Figyelik, micsoda pompás bukoliko-romantiko-imperialisztikus gondolati elegy?
Csodálatra méltó a szellemi teljesítmény, amellyel ezt a modellt megalkották, de az elméletet önmagán kívül nem igazolja semmi, így ma már csak tudománytörténeti érdekesség, mint a ptolemaioszi csillagászat. Az első probléma, hogy alig fordul elő tiszta nyelvtípus, minden nyelv keveri a fenti három megoldást. Az angol például döntően izoláló, az ’ütlek’ három elszigetelt kis szóval fejeződik ki: I hit you; ám a fordított helyzetben az I szócska megváltozik, flektáló módon mutatja, hogy most ő a tárgy: You hit me (és nem *You hit I, ahogy az izolálás kívánná). Viszont agglutináló jelenség az angolban, hogy kivétel nélkül minden igéhez lehet -ing végződést ragasztani. A döntően agglutináló magyarban az -m birtokos végződés ( ajtóm) fúziósan tartalmazza a ’birtokos’ és az ’én’ jelentéselemet; a jövő idő kifejezése viszont izoláló jellegű: ütni fog. Az egyébként flektáló héberben meg éppen a jelen időt fejezik ki izoláló módon: ani medaber ’beszélek’, ata medaber ’beszélsz’ stb.
A második probléma, hogy a romantikus modell csak a szavakat nézi, de a mondattant, a szóelrendezéseket nem. Pedig az izoláló nyelvek éppen ott bonyolultak, nehézségük, gazdagságuk éppen a szórendek finomságaiban van. Amszterdamban azt kérdezte egy holland egy olasztól (aki gyengécskén tudott angolul): What brought you to Amsterdam? Az olasz meglepve nézett, majd azt mondta: My camera. Erre a holland azt hitte, profi fotográfus, az olasz meg csodálkozott, hogy ez a holland mennyire értetlen, tán angolul se tud, hiszen ő megmondta, hogy egyszerű turista! Az elhangzott kérdés jelentése „Mi hozta önt Amszterdamba?”, de az olasz úgy értette: „Mit hozott ön Amszterdamba?” — ami What did you bring to Amsterdam? volna. Íme, az izoláló nyelvek rafinált nyelvtana: szóalaktan alig, ragozás alig, viszont kis szórendi különbségek egészen más mondatot eredményeznek. Ezért nem könnyebb az angol, a vietnami, a kínai más nyelveknél. (A kínai esetében most nem is az írásjelek megtanulására gondolok, ami külön tananyag; hanem a természetes, beszélt nyelvre.)
A harmadik probléma, hogy semmilyen külső, független mércével nem lehet kimutatni, hogy a mai kínai vagy angol (vagy akár a magyar) primitívebb volna, mint a flektáló nyelvek, mondjuk az arab, a héber, az orosz. Mind remekül használhatók a kommunikáció minden terén, pontos joganyag és értékes irodalom születik e nyelveken, s ezekre fordítani nem könnyebb, mint a flektáló nyelvekre. A mai nyelvészet azt mondja: minden nyelv alapvetően egyforma kell, hogy legyen, mert bármely emberi csecsemő bármelyiket meg tudja anyanyelveként tanulni, méghozzá ugyanannyi idő alatt, kb. hároméves korára. Amióta a nyelvekről adataink vannak (kb. 6000 éve), a nyelvek nem mutatnak se fejlődést, se visszafejlődést — csak ide-oda változnak, ahogy a tenger ide-oda hullámzik, apad és dagad, de nem megy sehova.