Helyesíráson azt értjük, hogy mást kell írni, mint amit mondunk. Amikor „helyesírunk”, akkor egy működés (a nyelvhasználat, a beszéd) természetes lefolyása helyett valami mást csinálunk: olyasmit, ami tanult, ami elődeinktől ránk hagyományozódott, ami társadalmilag helyeselt, és amin változtatni lehet. Ugyanígy kezeljük például éhségérzetünket is: nem rontunk rögtön neki a büféasztalnak, hanem bonyolult magatartási szabályoktól korlátozva, sokszor jelentős késéssel vesszük magunkhoz a táplálékot. Magán az éhségérzeten nem tudunk se uralkodni, se változtatni, az étkezési etikettet azonban be tudjuk tartani, és — ha nem is könnyen — változtatni is tudunk rajta. Például a szőlő helyesírású szót környezetem és én mindig szöllő-nek mondjuk, s iskolás koromban így is tanultam leírni, akkor ez még megengedett forma volt. Később scriptio non grata lett, és én, mint törvénytisztelő kisember, egy-két év alatt átszoktam a szőlő írásra — de beszédemben továbbra is a szöllő-t használom.
A helyesírás klasszikus neve, az ortográfia is sokat elárul. Mint az ortopédia, ez is valaminek az idomítását, a természetes állapot bizonyos megfontolások alapján történő korrigálását jelenti. Az írás esetében az eltérítő okok (melyek alapján eltérhetünk az egyszerű hangjelölés, tehát az egy graféma — egy fonéma elvtől) a következők lehetnek:
Hogy ezekből mikor, melyik és mennyire érvényesül, az kontingenciális, tehát esetleges, véletlenszerű, jórészt nyelven kívüli tényezők határozzák meg. Olyan világot is el lehet képzelni, ahol éppen súj, jokhurt, véthettyük és ronygy volna a helyesnek tekintett forma.
A helyesírás: etikett. Minden literátus kultúrában van helyesírás, és mindenütt két fő funkciója van. Az egyik az, hogy állandó legyen, tehát stabil. Ez biztosítja, hogy ugyanazt a dolgot mindig ugyanúgy fogják írni (és látni), ami megkönnyíti és meggyorsítja az írást-olvasást. Például, ha a súllyal szót nem mindig így, hanem olykor sújjal, megint máskor súlyjal vagy sújlyal alakban írnánk, az olvasó kénytelen lenne betűről-betűre sillabizálni, sőt félhangosan dünnyögni, ahelyett, hogy megszokott kliséket látna, melyek egyetlen pillantással befoghatók és felfoghatók. Hogy a fenti négy alakból miért éppen az első tekintődik „helyesnek” a mai magyar kultúrában, arra a stabilitás igénye nem magyarázat, hiszen állandó forma céljára bármelyik másik is megfelelt volna.
Az írás állandóságának nemcsak ilyen praktikus szerepe van. Azt is hivatott jelezni és megtestesíteni, hogy az illető kultúra folyamatos, régi és töretlen, nem esett át folytonos átszervezéseken, nem jött mindig egy újabb rezsim, mondván: ezentúl így és így kell műveltnek lenni, szöllő betiltva. Minél elavultabb, elhomályosultabb a hagyomány alapja, annál rituálisabb és öncélúbb a megtartása és követése. Ebben a legnagyobbak az angolok, ahol állítólag a Manchester betűsort „liverpúl”-nak kell ejteni (vagy fordítva?) — és miért változtatnának rajta, ha eddig jó volt? A magyar írásban kevés ilyesmi van, de van: legfőképpen az ly, melyet a világért föl nem adnék, de nem rosszak az áll-tartalmú szavak se (pl. szálloda, vállalat), melyekben mindig csak egy „l”-et ejtünk („száloda”, „válalat”), a kisebb (ejtsd „kissebb”), az árboc („árbóc”), meg persze néhány családnév.
A helyesírás másik fő funkciója az elhatárolás: a műveltek elhatárolása a műveletlenektől — pontosan úgy, ahogy az etikett egyik funkciója a jobb emberek (az „udvariasak”) elhatárolása a közönségesektől. Hasonlíthatnám az öltözködési divathoz is: követése vagy nem követése fontos jelzője a hovatartozásnak, a társadalmi háttérnek, és így tovább. A helyesírás mindenütt a művelt közösségnek, a kultúra letéteményeseinek egymás közti játéka, melyben lehet fürgén elöljárni, és lehet reménytelenül lemaradni. Vannak az eleve lemaradók, akik a folyó-t j-vel írják. Vannak a félúton lemaradók, akik a ketchup-öt kecsöp-nek írják, és a majdnem-nyerők, akik viszont a lézersugarat írják lasersugárnak. Az igazi finomság persze azokban lakozik, akik — a nyelvi újgazdagokat nem követve — továbbra is Ödipust, szuggesztiót, poszthumuszt írnak, vállalva annak a veszélyét, hogy bunkónak tartják őket. Pedig hát a legelegánsabb dinner table-nél is vannak ételek, melyeket kézzel kell megfogni, és jobb ember nem használ mondjuk villát a szőlőszemek fürtrőli leszedéséhez.
Az elhatárolást a fent említett hagyományőrző írásmód is szolgálja, hiszen a hagyományt — különösen a rituális, öncélú hagyományt, mint az ly — csak annak letéteményeseivel (pl. az iskolával) való tartós kapcsolat során lehet elsajátítani. A hagyományt nem lehet egyetlen jól irányzott intellektuális rohammal bevenni, bármilyen intelligens is valaki. (Ezért nagyobb a mobilitás a reál tárgyakban, mint a humán tárgyakban, hiszen matematikából az a döntő, hogy milyen tehetséges az ember, s nem az, hogy milyen műveltségű közegben forgolódott addig.) Ha akarom, a stabilitás-funkció és az elhatárolás-funkció egy és ugyanaz a dolog: az elhatárolás, az exkluzivitás biztosítja, hogy a műveltek körébe csak sokéves „akkulturáció” révén lehessen bejutni, ez viszont nyilvánvalóan fékez mindenfajta változást, azaz konzervatív, hiszen akik a hagyomány birtokába jutottak, már nem akarják (és nem is nagyon tudják) megváltoztatni. A magyar helyesírás ilyen szempontból a középmezőnyben helyezkedik el: nem annyira hagyomány-terhelt, mint az angol vagy a dán vagy a francia (ahol a leírandók gyakran egészen függetlenek a kimondottaktól), de nem is annyira hagyománymentes, mint az olasz vagy a török vagy az albán (ahol a leírandók mondhatni mechanikusan következnek a kimondottakból).
Vedd észre, kedves olvasó, hogy mindenütt hagyományról és nem előírásokról beszéltem. Amilyen boldogan hajtom nyakam a hagyomány igájába, és osztozom másokkal a hagyományőrzés örömén, annyira berzenkedem a mindenféle újítások naprakész, szolgai követésétől. Mélyen sértenek az olyan kijelentések, hogy „a madzag szót 1984. április 24. óta ma-dzag formában kell elválasztani” (ekkor hagyta jóvá az Akadémia elnöksége a mostani helyesírási szabályzatot). Bevallom, fel kellett ütnöm a szabályzatot, hogy pontosan tudjam idézni — én ugyanis továbbra is mad-zag-ot írok. Rángassák a nagymamájukat.
Az eddigiekben mindenféléről volt szó, csak éppen nyelvészetről nem. Miért is lett volna? Az állandóság, a hagyományőrzés, a szociokulturális különbségek megjelenítése nem nyelvi, hanem társadalmi ügy. Hogy jó-e, rossz-e, nem tudom. Az emberek mindig különböztek egymástól (hogy csak a férfi-nő különbségre utaljak), e különbözések kifejezésére számos szemiotikai rendszer szolgál, köztük a helyesírás. Csakhogy racionalizáló állatok vagyunk: szeretnénk azt hinni, hogy a magyar (német, orosz stb.) helyesírás mai formája nyelvészetileg indokolható vagy védhető, ami pedig csak nagyon kis részben igaz — körülbelül annyira, mint amennyire biológiai szempontból védhető, hogy a férfiak nadrágot, a nők szoknyát hordjanak. Ezért nem nyelvészeti munka a jelen dolgozat, hanem esszé a magyar helyesírásról, műveltségünk e jellegzetes tükréről és termékéről.
Tisztáznunk kell néhány kérdést az írás és a nyelv viszonyáról általában, mivel e viszony sok tévedésre ad okot. Először is, meg kell különböztetni a nyelvi normát a helyesírási normától. A nyelvi norma annyit jelent, hogy esetenként más szót, nyelvtani szerkezetet, hangalakot — tehát ténylegesen más nyelvi formát — használunk, mint amit rendesen tennénk. Például az idős néni, erőt véve természetes beszédszokásain, nem azt mondja a kórházban: „Hoznák én az uramnak…”, hanem azt: „Hoznék én a férjemnek…” A normakövetés bonyolult társadalomlélektani jelenség, melyet itt nem feladatunk részletezni. Mármost az írás (legalábbis a literátus kultúrákban) mindig normalizáltabb, mint a beszéd. Lehet is, hiszen az írás önmagában sem természetes emberi működés, hanem „mesterség”, a műveltség körébe tartozó tudás. Én például a ’kendővel szennyet eltávolít’ igét normális nyelvi működésemkor „türül” formában mondom, de írni töröl formában írom — úgy fest tehát, mintha a „türül” szó helyesírási formája töröl volna. Dehát helyesírási hiba lenne-e, ha türül betűsort írnék le? Nyilván nem, mert ez egy létező magyar szónak (hiszen használom) az írásrendszer hibátlan alkalmazásával való megjelenítése. Az alakváltozatok írásban való tükrözése — lássuk be — nem helyesírási kérdés, legföljebb annyi igaz, hogy az írásban érvényesül a legszigorúbban a norma, a nemkívánatos alakok proskribálása (kitiltása). Így kerülhetnek általános normativitási („nyelvhelyességi”) kérdések a helyesírási szabályzatba.
Ha viszont súllyal helyett sújjal-t írnék, az valódi helyesírási normaszegés volna, mert a két alak csakis írásban különbözik, a tényleges (tehát kimondott) alak mindenképpen „sújjal”. Ugyanígy helyesírási normaszegés — azaz hiba —, ha Attila helyett Atilla formát írok (mert nem követem a normatív rendhagyóságot), nem helyesírási hiba viszont, ha injekció helyett inekció alakot írok, mert ez egy másfajta (lexikális, tehát a szó felépítését illető) normaszegés puszta grafikus megjelenítése, ugyanúgy, mint a türül.
Azért is el kell különítenünk a helyesírási normát a nyelvi normától, mert könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy a helyesírási norma a nyelvi norma alapja, vagyis a nyelvhasználatnak az írott alakot kellene követnie. Ennek a közkeletű tévedésnek „az írás csapdája” nevet adhatjuk. Például úgy tűhnet, hogy a folyt és a fojt szavakat igazából különbözőképp kellene ejteni, csak hát rohanó életünk kapkodó hétköznapjaiban erre nem fordítunk kellő figyelmet. Vagy úgy vélhetnénk, hogy az óvoda szó elején hosszú „ó”-t kell mondani, mivel az írásban az áll. A dolog azonban nem ilyen egyszerű: az írott forma vagy egybevág a beszélttel, vagy nem. Ha nem, annak nem kell, hogy magyarázata legyen, azaz rendhagyósággal is lehet dolgunk: az Attila ejtése „atilla”, az egyet ejtése „eggyet”, a folyt ejtése „fojt”, az óvoda ejtése „ovoda”. Passz. Ilyenkor csakis az a mérvadó, mit ejt a művelt köznyelv: az írás ezt — több-kevesebb késéssel — követi (a késés oka az állandóság igénye). Egyébként az óvoda esetében ennél „szebb” indoka is van az eltérésnek, mégpedig a nyelvtani analógia (úszik-uszoda, ír-iroda, óv-”ovoda”). Az írás itt — ki tudja, miért — nem regisztrál egy logikus (mert analogikus) tőrövidülést, de ettől a nyelv még megy a maga útján.
Az írás csapdájába meglehetős önhittséggel sétál bele a művelt magyar közönség: úgy tesz, mintha az írott alak nem egy régebbi nyelvállapot jól-rosszul, megalkuvásokkal rögzített képe lenne, hanem maga a magyar nyelv, melynek írásában így csak kis számban kell kivételeket, rendhagyóságokat számontartani (a valóságban szép számmal vannak szabályszerű kivételek is, pl. vállal ’megbízást elfogad’ ejtsd „válal”, de vállal ’testrésszel’ ejtsd „vállal”, hiszen az váll+lal). A magyar írást szívesen látjuk szabályosnak, logikusnak, fonetikusnak. Magyarul ugyebár mindent úgy írunk, ahogy mondunk — csak legföljebb nem mindent mondunk úgy, ahogy írva van… A hübrisz, mint Bécstől keletre oly gyakran, önmarcangoló kudarc-érzéssel párosul: lám, nem tudunk helyesen beszélni, anyanyelvünket sem tudjuk rendesen, gyarlóak vagyunk, pfúj.
A magyar írásban az egyes betűknek kevés tudomásuk van arról, milyen helyzetben állnak, tehát szó elején–közepén–végén, hogy milyen betű áll mellettük, stb. Kevés az olyan szabály, mely egy-egy betű ejtését megváltoztatná („adaptálná”), mint pl. a görögben, ahol a g ejtése k és g előtt „n” (sygkopé ejtsd „szünkopé”); vagy a németben, ahol az s ejtése p, t, k előtt „sch” (Stein eleje ugyanaz, mint Schleim eleje); vagy az angolban, ahol a c ejtése e, i, y előtt „sz” (cent, city, cyber), egyébként „k”. A magyarban alig van ilyen adaptációs szabály; említhető a kétjegyű mássalhangzók kettőzésének szabálya: a kettős sz nem szsz, sem sszz, hanem ssz (bosszú). Fontos, hogy itt nem hangtani szabályokról van szó, hanem az íráskód belső szabályairól. Az ugyanis nem tartozik ide, hogy a magyarban az s ejtése g előtt „zs” (vasgolyó), az n ejtése gy előtt „ny” (rongy), stb., mert e szabályok az írástól függetlenül is léteznek, s az írás csak közvetíti őket. A fenti példák egyben betűsor-megszorításokat jelentenek, azaz hogy mit nem szabad egymás mellé leírni. A görögben tilos az -nk-, a németben a szó eleji schp-, a magyarban — nemösszetett szóban — a -nygy- betűsor. Kimondhatjuk: a magyar írásrendszer alacsony belső szervezettségű kód. Ez nem értékítélet, sőt inkább dicséret.
Ezzel csak látszólag van ellentétben az a megállapítás, hogy a magyar helyesírás túlszabályozott. A túlszabályozottság ugyanis főleg a helyesírásalkotó megfontolások harmadikjában: a logikaiban nyilvánul meg. Mivel ennek fő letéteményese a Magyar Tudományos Akadémia normatív kiadványa, A Magyar Helyesírás Szabályai (rövidítve AkH.), a továbbiakban e munkát vesszük szemügyre (11. kiadás, Akadémiai Kiadó, Bp., 1984). A szabályzat kb. 120 oldalából 42 foglalkozik az alapokkal, az adaptációs szabályokkal, a hagyományőrzéssel és az idegenes írással, a többi 78 oldal (vagyis 65 %) tisztán logikai megfontolásokkal (külön- és egybeírás, kis- és nagybetűk, elválasztás, írásjelek) — legalábbis ami a fejezetcímeket illeti, ugyanis a többi fejezeteket is át- meg átjárják a „logikai” fejtegetések. Ebben persze van valami önteljesítő, hiszen ha egyszer szabályzatról van szó, akkor összefüggő, indoklással alátámasztott szabályrendszert kellene csinálni. A szerzők azonban — hogy kicsodák, azt nem köti az orrunkra a Tanítóhivatal — túllőnek a célon: annyira szabályozni igyekeznek mindent, hogy ezzel támadhatóvá válnak. Aki úgy tesz, mintha a legapróbb kérdésre is tudná a választ, az kiteszi magát az aprólékos, sőt gunyoros bírálatnak.
Itt van például a graféma-kérdés. Egy graféma állhat egy vagy több betűből, ennek különösebb jelentősége nincs, ahogyan a „479” is egy szám, meg a „4” is egy szám. Sajátos, hogy az AkH. a grafémát nevezi betűnek, ami több szempontból is ellentmond a mindennapi gyakorlatnak és zavarok forrása. (Talán kerülni akarják az idegen szót?) Álláspontjuk szerint a csökönyös 7 betű — ám a gépírásban, a szövegszerkesztésben, a keresztrejtvényekben ugyanez 9 betűnek tekintődik. Az AkH. a betűt „írásjegynek” nevezi: a cs például többjegyű betű. Tudományos műnek joga van a köznapi gyakorlattól eltérő — akár annak homlokegyenest ellentmondó — terminológiát használni (lásd eper-szeder-szamóca a növénytanban), de az AkH. nem tudományos mű. Feltehetően nem is annak íródott: definíciói lazák, nyelvezete önellentmondó. A 8. §-ban azt írja, hogy „a többjegyű betűknek csak az első jegyét írjuk nagybetűvel: Cs, Dzs…”, azaz eszerint az első jegy a nagybetű, míg a 3. §-ban a Dzs alakulatot szőröstül-bőröstül nagybetűnek nevezi. A ch-ról végképp nem tudja eldönteni, hogy egy „betű”-e vagy kettő. (Csúnya labanc fattyú ez a ch, azért nem szeretjük, tudom én.) A magyar „betűk” listájában fel sincs sorolva (hm, de akkor hány betű a technika?), ám a 228. §-ban az áll: „a ch kétjegyű ugyan, de egyetlen hangot jelöl …s így egy betűnek számít az elválasztáskor.” A 11. § viszont másként látja a dolgot: „A ch-t a betűrendbe sorolás szempontjából (bármely hangértékben áll is) c + h kapcsolatnak tekintjük.” Miért?
A magyar helyesírás kialakulásakor eleink aufklärista buzgalommal igyekeztek fonetikus írást teremteni: demokratikusat, mert múltnélkülit, egyetlen rohammal bevehetőt. Azóta a magyar írásbeliség hagyománya viszonylag töretlen (ahhoz képest, hogy mondjuk a török vagy a moldvai miken ment keresztül), s így mára az írás igencsak eltávolodott az ejtéstől. Az AkH. előszavában ki is mondja: „a kiejtés tükröztetéséről … a hagyományőrzés felé tolódott el a hangsúly” (3–4. old.). Ez a dolgok rendje. Érdekes, hogy mennyien érzik úgy: a helyesírási alakok „valahol” mégiscsak a kiejtést tükrözik, s ezért morognak, ha ezt vagy azt nem úgy kell írni, ahogy mondjuk. Társaságban nagy nevetések közepette mondják ki fonetikusan a hagyományőrző írott alakokat: „tíízes, húúszas, tetűű, állllat” és így tovább — vajon miért? És az ly-os szavakon miért nem nevetnek? Az AkH. nem egészen ártatlan ebben, ugyanis az ide vonatkozó paragrafusokban kissé elködösíti, hogy merő ortográfiai konvencióról van szó. Igaz, kijelenti: „bár sok szóban ingadozik a kiejtés, helyesírásunkban már általában kialakult, hogy mely esetekben írunk i, u, ü-t, illetőleg í, ú, ű-t” (20. §). De már a 27. §-ban a húszas, tízes-féléket mint „hosszú í, ú, ű hangot tartalmazó szavakat” említi, azaz elhiszi magának, hogy a betűk ellentmondásmentesen jelölik a hangokat. Ortográfus, maradj az ortográfiánál!
Nem marad, ezért dagadt ekkorára például a különírással és az egybeírással foglalkozó fejezet. Az alapelvvel egyet lehet érteni: az összetett szavakat írjuk egybe, az egyéb kapcsolatokat írjuk külön. Csakhogy az AkH. nem tudja pontosan definiálni, mi az összetett szó. A kéményseprő, napsugár-féléknél az első tag ragtalansága valóban jó ismérv. De már a tűzrőlpattant összetett szó volta mellett csak azt tudja felhozni, hogy itt jelentésváltozás történt: a menyecske nem tűzről pattant (95. §). Ez azonban csak triviálisan igaz, mert itt a szemantika és a metaforák természetének ingoványos talajára jutunk (mennyiben „igaz” a metafora jelentése…?). Eszerint az elefánt nagyságú szúnyog első két szava is egybeírandó volna, hiszen a szúnyog nyilván nem ténylegesen elefánt nagyságú. Ha erre azt mondjuk, hogy márpedig a beszélő szemében az (hiszen ezért mondja!), akkor sajnos el kell fogadnunk, hogy a beszélő szemében a menyecske igenis a tűzről pattant, ő ugyanis egy szikra. Így viszont nem történt jelentésváltozás, és kezdhetjük elölről a szofisztikát.
Az még ennél is erőltetettebb, hogy a söröspohár-ban a tagok együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének összege, viszont a fiatalkorú jelentésváltozás nélküli minőségjelzős kapcsolat (107. §). Instállom, éppen ellenkezőleg: a söröspohár jelentése egyszerűen az alkotóelemek összege, míg a fiatalkorú nem általában fiatal korú, hanem pontosan 18. évét be nem töltött személyt jelent — ugyanúgy, ahogy a tízórai-t nem feltétlenül 10 órakor fogyasztjuk el.
Sorolhatnám a hasonló példákat, melyek a definíciók értékét gyengítik vagy egészen semmissé teszik, de most nem ez a célom. Egyébként maga az AkH. is elmondja: „Helyesírásunk e területén … meglehetősen nagy számban vannak ingadozások, többféleképpen is megítélhető esetek. Ennek legfőbb oka az, hogy a szókapcsolatok és az összetételek között nincs éles határ” (95. §). Így igaz, de akkor miért kell ebbe az utcába belemenni? Valahogy úgy járnak a szerzők, mint a katolikus egyház a fogamzásgátlással: minél jobban belemerül a szabályozásba, annál kínosabb és méltatlanabb lesz a vergődése („…és tessék mondani, úgy szabad, hogy…?”).
Félreértés ne essék: nem azt kifogásolom, hogy az AkH. — „a kialakult szokást megtartva” — egybeírni rendel számos olyasmit, ami definíciói értelmében nem volna egybeírandó (dércsípte, mérőműszer, jótett stb.). Éljen a hagyományőrzés. Azt mondom, hogy sokkal általánosabban, néhány fő irányelv vagy jótanács szintjén kellett volna elveit megfogalmazni, sok-sok példával illusztrálva (így is a példák érnek a legtöbbet), és aztán rábízni az emberekre, hogy mit csinálnak. Ettől azonban a szerzők, úgy látszik, viszolyognak: „Ilyenkor ki-ki hajlamos nyelvérzékére, illetőleg a saját írásgyakorlatára hagyatkozni, ami viszont nem alap, sokszor egyénenként eltérő megoldást sugall” (uo.). Na és? Ha a szememben a rántotthús eltéphetetlen egységgé olvadt, miért ne élhetnék a lehetőséggel, hogy ezt grafikusan is kifejezzem? Másrészt, ha egybe is írom a vasrács, alumíniumedény alakokat, szükségét érezhetem, hogy a jáde kösöntyű alakulatot külön írjam. Igazán sajnálom, hogy az Akadémia ilyen kevésre tartja a nyelvérzékemet — én egész jól elvagyok vele.
Sokkal komolyabban kellene hivatkozniuk a szerzőknek a hangsúlyra: úgyis az a kép rajzolódik ki szabályaikból, hogy a hangsúlytalan utótagot egybeírjuk az előtaggal, a hangsúlyosat nem. Ezt a kifogástalan, intuitíve is hiteles elvet azonban didaktikusabban, alaposabban kifejthették volna, az ingatag és csak jóindulatú iróniával elfogadható szemantikai-logikai „definíciók” helyett. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szilárd jellem, rádiót javít, külföldre utaztakor, rongy fráter alakulatokban az utótag hangsúlyképes (ezt kellene a különírás okául hozni), viszont a dércsípte, tízpercnyi, aranygyűrű alakulatokban nem, és szerintem a léprecsal(!), ajándékkönyv(!) félékben sem, ezért itt az egybeírást kellene ajánlani (vagy legalább megengedni), általában kikötvén: egybeírást csak hangsúlytalan utótagnál szabad használni. De ha valaki a platina tégelyecske, harminc singnyi, jáde kösöntyű kifejezéseket hangsúlyos utótaggal mondja, hát miért ne írná úgy? Hiszen „a különírás és az egybeírás fontos kifejezőeszköze helyesírásunknak” (AkH. 95. ).
A felesleges és aprólékos szabályozás csúcsa a földrajzi nevek írásáról szóló rész, beleértve az -i végződéses származékok írását is, mely nem kevesebb, mint 8 oldalt tesz ki. Lenyűgöző teljesítmény: két igénytelen elemecske, a nagybetűs írás és a kötőjel variálásával az esetek végtelen gazdagságát tudja előállítani, mint egy Schönberg-zongoradarab. Itt nem az a kifogásom, mint az előbb, hogy ne volna a rendszer feszesen logikus és következetes, én készséggel elismerem, hogy premisszáiból kérlelhetetlenül következik egyrészt a Keleti-Sierra Madre-i, másrészt a csörnöc-herpenyői — de könyörgöm, minek?! Mondjunk ki egy-két alapelvet — például: a rövid, egyszerű nevekhez közvetlenül ragasszuk az -i-t, s akkor kisbetűvel kezdjük, egyébként meg ragasszuk a végződést kötőjellel, és hagyjuk magát a nevet változatlanul. Adjon a szabályzat sok példát, és aztán bízza az emberekre, nyomdászati műhelyekre, könyvkiadó-dinasztiákra: ki hogy tartja tetszetősebbnek, szellősebbnek, érthetőbbnek.
Az AkH.-nak légköre van. Mindjárt feltűnik a sok többesszám első személyű birtokosjel: „helyesírásunk, nyelvünk, családneveink, összetett mondataink” — a szabályzat szövege ilymódon a szabályozott tárgyat sajátos pszichikai közelségben tartja. Mintha a KRESZ azt írná: „járdaszigeteink mellett fokozott figyelemmel vezessünk”, vagy a büntető törvénykönyv így fogalmazna: „fegyházainkban letöltendő büntetés”. Én ezt nem érzem szerencsésnek (pláne a „pártunk és kormányunk” évtizedei után…). A kötet hangja általában is apologetikus: minden úgy van a legjobban, ahogyan a szabályzat éppen elrendeli — hiszen különben nem így rendelné el! A játszunk és a játsszunk írásban való megkülönböztetése „fontos követelmény”, jóllehet kiejtésük azonos (81. §), de az én egyek és ők egyek (a bajban) között — jóllehet kiejtésük más — „írásunk a szókép állandóságára, valamint egyszerűségére törekedve” nem tesz különbséget (70. §). Ismétlem: semmi bajom a rituális tradíció-őrzéssel, de arra semmi szükség, hogy ezt konzisztens tudományos rendszernek adjuk el.
Le lehetne mondani a szabályzatba tűzdelt bombasztikus definíciókról is: „Az egymással érintkező nyelvek mindig adnak át egymásnak, és vesznek át egymástól közszavakat is, tulajdonneveket is” (202. §). „Az ábécé a betűk meghatározott felsorolási rendje” (10. §). Ezek legalább igazak, bár úgy nem illenek ide, mint egy autószerelési kézikönyvbe annak definiálása, hogy mi az erő. (Azt viszont meg sem kísérlik definiálni, hogy mi az, hogy „szabály”…) De az már nagy butaság, hogy irodalmi művek, cikkek, képzőművészeti alkotások, zeneművek stb. esetében „a szerző … szándékosan kerüli az ismétlődést, egyediségre és egyszeriségre törekszik” (196. §). Mi lesz a sok Ars poetica című verssel, a Csendélet-ekkel, a sok valahanyadik szimfóniával?
Az alakváltozatok kezelésében kétarcúság mutatkozik. A szabályzat látható büszkeséggel jelenti ki, hogy 1954 és 1984 között „a magyar helyesírásnak addig sosem tapasztalt egyöntetűsége jött létre” (3. old.). Ez talán még önmagában üdvözlendő lenne (miért is?), csakhogy az AkH. a helyesírás illetékességét a nyelvi alakváltozatokra is ki akarja terjeszteni. A töröl és törül alakok szerepelnek a kötet szótár-részében, a türül nem: vagyis azt állítja, hogy a türül kívülesik a magyar helyesíráson. Ám legyen, talán a türül menthetetlenül szubsztandard. A szabályzat a 25. §-ban azt írja: „Vannak olyan szavaink, amelyek a köznyelvben kétféle alakban használatosak. Ilyenkor az írásban is mindkét alakváltozat használata jogos és helyes”. Puff neki. Akkor miért nem engedi meg a tízes-tizes, állat-álat, árboc-árbóc, félre-fére, körút-kőrut alakváltozatokat? Hiszen ezek igazán használatosak a köznyelvben (sőt, többnyire inkább a második változat használatos). Vagy ezek talán „helytelenek”? De honnan tudja az AkH., hogy a csoda-csuda, föveny-fövény, foltoz-foldoz párokból mindkettő helyes? Vagy talán itt is egyszerű hagyományőrzésről van szó? Köznyelv ide, köznyelv oda, a csuda írás meg van engedve, az álat nincs, ennyi. Ez lenne az egyenes beszéd.
Egyáltalán, az egységesítő törekvés mai szemmel bizony erősen passé. Az AkH. viszi a múlt századi nagy gründoló nemzedék zászlaját, akik a vármegyei széttagoltság, a sárbaragadt provincializmus idején az egységesítésen látták a haladás útját: egységes sajtónyelv, iskolai nyelv, honvédségi nyelv, tudományos nyelv satöbbi. Mára ez megteremtődött — a mai határokon belül és kívül a magyar nyelv példásan egységes. A világ pedig nagyot fordult: gyanakvással és félelemmel tekint az uniformizációra, dédelgetve óvja a különbségeket, és felszínre kerülésüket nemhogy gátolná, de mesterségesen elő is mozdítja (már ahol, de én szeretnék oda tartozni.)
A mai magyar helyesírási gyakorlat, legalábbis ami a nyomtatott szövegeket illeti, meglepően hasonlít az AkH. által előírtakra — jobban, mint amennyire járművezetési gyakorlatunk hasonlít a KRESZ-re, vagy amennyire privát devizakezelési gyakorlatunk hasonlít a Nemzeti Bank devizaszabályaira. Hohó, mondhatja valaki, a járműveket magánemberek vezetik, a valutát is magánemberek dugdossák, a nyomtatott szöveget viszont nem magánemberek állítják elő, hanem — na és? Attól, hogy a kiadó, a nyomda nem személy, még teret engedhetne az egyéni írásmódnak, a változatosságnak. Nem így van, s ennek nyilvánvalóan az elmúlt évtizedek gleichschaltolása az oka: ahogy nem lehetett nem szakszervezeti tagnak lenni, úgy nem lehetett a Kerepesi temető-t Kerepesi Temető-nek írni, mivel az AkH. készítői úgy vélték, hogy a pályaudvarok, mozik, üzletek, temetők stb. megnevezésében az intézménynévi jelleg kevésbé érvényesül, s ezek csak „intézménynévszerű megjelölések” (190. §). Érdekes gondolat, de mi van, ha engem nem győz meg, s továbbra is úgy érzem, hogy a Kerepesi Temető nevében eléggé érvényesül az intézménynévi jelleg ahhoz, hogy a második tagját is naggyal írjam? És főleg: mi van, ha nem gondolok semmit, csak így akarom írni? Privát okokból. Megszokásból. Radikalizmusból. Konzervativizmusból. Primitív halottkultuszból. Vajon olyan ez, mintha az autómat a bal oldalon akarnám vezetni…?
Az élet számos területén elfogadom a jogi szabályozás (és az ezzel járó szankcionálás) szükségességét. A helyesírás nem tartozik ezek közé: mint rámutattam, a helyesírás etikett, megszegését a társadalomnak vagy a szűkebb közösségnek önszabályozó módon kell szankcionálnia. Ha én rózsaszín frakkban megyek temetésre, számolnom kell a következményekkel: botránnyal, kiközösítéssel, köznevetséggel. De nem szabad a temető kapujába embert állítani, aki egyszerűen a kapusfülkébe tuszkol, lerángatja rózsaszín frakkomat, és feketét kényszerít rám. (Tudom, a hasonlat sántít, hiszen a temetőben legalábbis lehetne mások kegyeletének megsértésével érvelni — de Isten ments, hogy ötleteket adjak a temetkezési szerveknek.) Egyszer (nem is olyan régen) egy rangos irodalmi folyóirat közölte egy versemet, s a korrektúra átnézésekor látom, hogy amit én egybeírtam, azt rendre kijavították különírt formára. Látniuk kellett, hogy nem elírás volt részemről, mert többször is szerepelt. Visszajavítottam. A szerkesztő — kiváló költő, művelt, érzékeny ember — csóválta a fejét: ezeket a legújabb szabályzat szerint már külön kell írni. Én egybe szeretném, mondtam. Kétkedően nézett rám: contra orthographiam? — kérdezte. Igen, feleltem, beleremegve, hogy micsoda civil disobedience, amit csinálok.
Az AkH. hatásköre, jogi státusa tisztázatlan előttem. Szerzői — milyen jellemző, hogy anonim az egész kiadvány! — nyilván úgy tudják, hogy az élet minden területére kiterjed a hatáskörük, hiszen pl. kijelentik: „Magánlevelekben a kiemelt megszólítások után vesszőt is lehet tenni” (253. §). Még szép. Mintha a közszeméremről szóló törvény leszögezné, hogy otthon meztelenül is lehet járni. Mi történik a szerzővel, kiadóval vagy nyomdásszal aki — felbujtásomra — mad-zag elválasztást publikál? Letartóztatják? Pénzbüntetésre ítélik? Kirúgják? De kicsoda, és milyen jogi alapon? A Btk. mely paragrafusa tiltja ezt, és az Alkotmány mely cikkelyébe ütközik? Vagy ipari szabvány vonatkozik rá, mint a túróra és a varrógépre? Ha így van, akkor rosszul van: a szöveg nem iparcikk. A könyv, az újság lehet, hogy az, de a benne lévő szöveg nem — a helyesírás pedig a szöveg része, nem a gyártmányé! Hisz akkor ipari szabvány vonatkozhatna a versekre is, s a korrektor szépen helyretenné a sántító jambust a Magyar Szabvány megfelelő lapja alapján.
Nem rónám fel mindezt az Akadémiának, ha csak arról lenne szó, hogy egy túlszabályozó korban az ő jámbor tudományos ajánlásait merev előírássá torzították. Csakhogy az AkH. készítőinek mintha nem lett volna ellenére ez a helyzet. A mű határozottan — hogy is mondjam — rendpárti: közli például, hogy a leveleket a posta címzésmintái szerint kell (!) megcímezni (298. §). Hát ide süllyedt a Magyar Tudományos Akadémia, hogy a Posta tisztán praktikus, az éppen működő japán gépcsodához idomított címzésmintáját beemeli a magyar helyesírás szabályai közé?
Mert bizony az egész nagyon emlékeztet az elmúlt évtizedekre, amikor mindenfajta „szabályozás” inkább jelentette az állampolgárok fölösleges gyötrését, mint ténykedésük kereteinek bölcs és indokolt megteremtését. A lekváros üvegen egyszercsak „tiszta súly 450 gramm” helyett „tiszta tömeg 450 gramm” jelent meg — nyilván a fizikusok feljelentették a konzervgyárat, hogy a gramm nem a súly mértékegysége, hanem a tömegé. (A műveletlen angolok, Newton és Rutherford méltatlan honfitársai, továbbra is azt írják a lekvárra: „net weight”, azaz tiszta súly — kacag is rajtuk a világ!) A hirdetőben belejavítottak az emberek házassági hirdetéseibe: nem lehetett azt írni, hogy „Bachot kedvelő, molett nő”, mert volt egy olyan rendelet, hogy híres emberek neve nem szerepelhet hirdetésben. Legyen csak „zenét kedvelő molett nő” — mit játssza meg magát, úgyis a „molett” a lényeges. Egy angol nyelvkönyvben, ahol a kételemű kifejezések hangsúlyát gyakoroltuk, az East Germany-t East Africa-ra kellett változtatnom. (Jelentem, a most kijövő második kiadásban visszaállítom, contra historiam.) És az utónevek! Kiadvány szabályozza mindmáig, hogy az ember milyen nevű lehet, s azt hogy kell írnia — igaz, puha volt a diktatúra, mert csak a Zsaklint sújtotta, a Richárd maradhatott. De így járt Numeiri szudáni diktátor is, akinek a nevét egyszercsak — hipp-hopp — Nimerinek kellett írni. Jeszty vaprosz, tavarisi?
Minden tiszteletem a korrektoroké és szerkesztőké. De nekik csak az a dolguk, hogy a szerzőt a hibagyanús helyekre figyelmeztessék. Ha ő nem óhajtja kijavítani, akkor nincs joguk beleszólni. Az egyéni írásszokást, a régieskedést, a sznob idegenmajmolást, a parlagi rosszulinformáltságot, egyszóval a vállalt normaszegést elkövetni a szerző szent joga. Ha utálják, ne közöljenek tőle többet — de a szöveg helyesírása olyan, mint a szerző arcbőre: ő viseli.
Az akadémiai helyesírási szabályzat jogos hatáskörét messze túlhaladó súlyra tett szert — akár akarták ezt a készítői, akár nem. Sokszor és sok helyütt mondják az embernek: ezt így nem szabad írni, mert nem engedi meg a Szabályzat. Ebből elég volt. A szabályzat szabályozzon, ne tiltson. Ne játssza se a törvénykönyvek, se az ipari szabványok szerepét. (Természetesen a nyomdaipar szabványaiba nem kívánok beleszólni, én most a szövegről, annak a szedés és nyomás technikájától független síkjáról, a „humán” elemről beszélek.) Ismerjük be és tegyük tudatossá, hogy a magyar helyesírás már elsősorban hagyományőrző, és a mai művelt köznyelvi kiejtést vagy tükrözi, vagy nem. Így elkerülhetjük „az írás csapdáját”: a franciák se képzelik, hogy a chanter szó végén „r”-et kellene ejteniük. A hosszú í, ú, ű „következetes” végighajtása alighanem hiba volt, legszívesebben megszabadulnék tőle: ötven vagy száz év múlva a pokol kínjait fogja okozni az iskolásoknak. (Most még csak a purgatóriumhoz hasonlítanám.)
A szabályzatnak el kell döntenie magáról, hogy micsoda. Tanítói, ízlésnevelői funkcióit — mert most ilyenekre is aspirál — át kellene engednie a tanácsadó szótáraknak, kézikönyveknek, iskoláskönyveknek. Felnőtt, felelősségteljes használót feltételezve mondja el: mi tartozik feltétlenül a mai normába, mi feltételesen, minek milyen stílusértéke van, mire lehet használni, mi milyen következményekkel jár. Ne csak a költőnek engedélyezze a rózsaszín frakkot: mindenkinek vannak színes álmai és saját, ragyás arcbőre.