A magyar szavak egy nagy csoportjánál a többes számot -ok raggal képezzük: báb/ok, csont/ok, modul/ok, harcos/ok, apartman/ok, komikus/ok és így tovább. Vannak e szavak közt rövidek, hosszúak, régiek, újak, ez láthatólag nem számít. Ami számít, az az, hogy ezek mind mély hangrendűek (utolsó magánhangzójuk a, o, u) és mássalhangzóra végződnek. Mivel rengeteg szó viselkedik így, ezt a viselkedésmódot szabályosnak nevezzük. Nemigen tehetünk mást: a nyelvész megfigyeli a szavak viselkedését, s a gyakori viselkedést „szabályosnak” nevezi. Ami gyakori, az szabályos. Minden idők egyik legnagyobb nyelvésze, az amerikai Leonard Bloomfield ezt ki is merte mondani híres 1926-os téziseiben: „That which is frequent will be called regular; that which is not will be called irregular” (Ami gyakori, azt szabályosnak nevezzük; ami nem, azt rendhagyónak). Vegyük észre, hogy — ezek szerint — nem attól szabályos valami, hogy arányos vagy szép vagy helyes vagy logikus vagy hagyományos; csakis attól szabályos, hogy gyakori. Elég kegyetlen dolog, de ez van.

A magyarban tehát azt mondjuk ki szabályként, hogy a mély hangrendű, mássalhangzóra végződő szavak többes száma -ok: báb–bábok. Nevezzük ezt báb-típusnak. Ám nem titkolhatom tovább: van egy csomó szó, ahol ugyanezek a feltételek fönnállnak (tehát a szó mély hangrendű, és mássalhangzóra végződik), a többes számot mégsem -ok, hanem -ak raggal képezzük: láb/ak, hold/ak, szamár/szamarak, talp/ak, úr/urak. Nevezzük ezt láb-típusnak. Arra sajnos nem található magyarázat, hogy miért éppen ezek viselkednek így: a láb-típusúakat semmiféle ésszerű leíró ismérvvel nem lehet meghatározni. Sem a hosszúságuk, sem a hangállományuk, sem a jelentésük nem indokolja, hogy éppen ők tartozzanak a láb-típusba, éppen ők képezzék többes számukat ak raggal. A gázok és a házak, a húrok és az urak, a csontok és a holdak között nem tudunk értelmes különbséget fölfedezni, csakis a ragozásban mutatott viselkedés-különbséget látjuk. S mivel a láb-típusból jóval kevesebb van, mint a báb-típusból, Bloomfield elve alapján a ritkábbat kell szabálytalannak — vagy nyelvészeti szakszóval „rendhagyónak” — neveznünk. A báb tehát szabályos ragozású főnév, a láb rendhagyó.

(Apróbetűs rész: mivel a láb-típusban a rag -o- hang helyett a- hangot tartalmaz, ezeket szakszóval „nyitótöveknek” nevezzük, lévén az a hang nyitottabb képzésű — a fogak távolabb vannak egymástól — mint az o hang. Szaknyelven tehát úgy mondjuk, hogy a báb rendes tő, míg a láb nyitótő.)

Azt láttuk tehát, hogy a főnevek közül a többség -ok raggal képzi a többes számát (bábok, szabályos típus, ún. rendes tövek), egy kisebbség ezzel szemben -ak raggal (lábak, rendhagyó típus, ún. nyitótövek). Hogy valami nyitótő-e, az nem függ semmitől; s mivel a szabálytól való indokolhatatlan eltérést rendhagyóságnak nevezzük, a nyitótőség: rendhagyóság.

(Apróbetűs rész: a rendhagyó egyed voltaképpen ellenpélda, mivel a szabályt gyengíti. A szabálygyengítő ellenpéldák romboló hatása ellen azzal lehet védekezni, ha kimerítően fölsoroljuk őket. Ekkor ugyanis már hátradőlhetünk és nyugodtan kimondhatjuk: az összes többi esetre a szabály maradéktalanul érvényes. Erre utal az a régi bölcsesség, hogy „kivétel erősíti a szabályt”, azaz a kivételek [mai szakszóval: rendhagyóságok] fölsorolása, pontos számbavétele erősíti a szabály érvényesülését, jósló erejét.)

Az eddigi példák főnevek voltak. Nézzük meg, mi a helyzet a hasonló felépítésű melléknevek esetén: lágy/ak, száraz/ak, zord/ak, sovány/ak, labilis/ak, hurutos/ak, komikus/ak, kassai/ak, szomorú/ak és így tovább . Vagyis a rag -ak, ezek tehát nyitótövek. Ez mind rendhagyó melléknév volna? Van példa a másik megoldásra is, de mellékneveknél az a ritkább: nagy/ok, boldog/ok, fiatal/ok. (A középfokban már ezeknél is visszaáll a rend: nagyobbak stb.) A melléknevek viselkedése a főnevekének éppen a fordítottja: itt az -ak végződés a gyakoribb (tehát ez lesz a szabályos!), az -ok a ritkább (tehát ez lesz a rendhagyó!). A lányok lágyak, a komikusok komikusak, a harcosok harcosak — ezek a mondatok jól ábrázolják a normális állapotot: ha főnév, akkor az -ok a szabályos, ha melléknév, akkor az -ak.

(Apróbetűs rész: van ingadozás, és a múltban még több volt: boldogok–boldogak, gonoszak–gonoszok, aggok–aggak stb. Úgy tűnik, az -ak ilyenkor mindig a régebbi, a visszaszorulóban lévő.)

A melléknevek tehát többnyire nyitótövek, vagyis esetükben a nyitótőség nem rendhagyóság, hanem éppen szabály. Mivel viselkedésüknek van indoka (az, hogy melléknevek), ők nem ellenpéldák, hanem — a szó szigorú, logikai értelmében — kivételek. A kivétel (latinul exceptio) nem rendhagyóság, hanem alszabály, mert meg tudom jósolni, hogy mikor fog bekövetkezni. A rendhagyóság (latinul irregularitas) nem ilyen, mert az váratlanul következik be, nincs rá magyarázat.

Ha mármost egyben akarjuk nézni az egész többesszám-ügyet, akkor azt mondhatjuk: (1) főszabály: -ok (bábok, rendes tövek); (2) alszabály: melléknevek: -ak (lágyak, nyitótövek). Ebből következik, hogy a rendhagyóság a főneveknél az -ak (lábak), a mellékneveknél éppen az -ok (nagyok). Vagyis a mellékneveknél a rendes tövek a rendhagyók!

Tény, hogy a magyarban nem mindig könnyű eldönteni, hogy valami melléknév-e vagy főnév. Gondoljunk erre: Kérek egy feketét. Feleségül ment ahhoz a dánhoz. Azt tapasztaljuk, hogy a nemzetiség-jelölő szavak (magyar, dán, tót, kurd) mint főnevek mind szabályosak: Énekelni kezdtek a magyarok, dánok, tótok, kurdok. Az érdekes az, hogy ugyanezek a szavak melléknévi használatban is ugyanígy viselkednek: A cseh népdalok rövidebbek, mint a magyarok, dánok, tótok, kurdok (és nem *magyarak, *dának stb.). A nemzetiséget jelölő melléknevek tehát szabályos kivételek a szabályos kivétel alól, vagy — másként fogalmazva — al-alszabályt képviselnek: hiszen (1) a többesszám ragja általában -ok (bábok); (2) de mellékneveknél -ak (lágyak); (3) de nemzetiség-mellékneveknél mégis -ok (dánok).

Ha két csiga férj és feleség, akkor házas…. És ha nem meztelen csigák, akkor házas….