Érdekes szó (ha egyáltalán szónak lehet nevezni) a magyarban a saját. Egyre gyakrabban önálló szó — ahogy alább látni fogjuk —, pedig régebben (még az én gyerekkoromban is) inkább valamféle előtoldalék volt, amit más szavak nélkül használni, kimondani nem lehetett: saját fejem. Olyasféle volt, mint például a leg- elem a felsőfok kifejezésében. A leg- után is mindig kell jönnie valaminek, pl. legkeserűbb, legjobban stb., ebből látszik, hogy a leg- nem önálló szó, bár van jelentése, használata, értelme, nyelvtani funkciója. Ugyanígy van a saját-nak is, és ahogyan a leg- szinte mindig csak -bb ragos szó elé tapad (kivéve: legelső meg egy pár ilyen), ugyanúgy a saját — régebben legalábbis — csak birtokosragos szó előtt állhatott: saját fejem, saját házukban, saját magatok, saját erődből.

(Megjegyzendő, hogy a helyesírási szabályzat szerint a leg- mindig egybeírandó a következő szóval, viszont a saját általában nem, kivéve sajátállapot, sajátérték, sajátfrekvencia, sajátmozgás, sajátperdület, sajátrezgés, sajátvektor. Érdekes ez a lista, hogy miért pont ezek; szemmel láthatólag a fizikusmaffia keze van a dologban. A máskor oly energikus közgazdászok például nem tudtak ennyire nyomulni, így nem érték el, hogy a saját tőke, saját költség, saját tulajdon is egy szóba írva feszíthessen a szótárak lapjain.)

A saját-nak gazdag használata van, mert nemcsak konkrét értelemben, valódi dolgokat jelölő szavakkal kapcsolódhat össze (saját garázsunkban, saját könyved, saját elképzelésüket), hanem olyanokkal is, amelyekben a konkrét értelem már nincs meg. Például a saját számlájára kifejezés lehet konkrét értelmű (Betett egy összeget a saját számlájára), de lehet átvitt értelmű is: Hősködjön ő csak a saját számlájára! értsd: ’a saját kockázatára, veszélyére’. Ilyenek még: a saját részemre szeretnék előfizetni = ’magamnak’, tehát itt átvitt értelmű, viszont: A kertben a saját részemre nem engedtem be őket = ’a saját területemre’. A saját számomra keresek lakást (de: a ruletten mindig a saját számomra teszek). A saját szakállamra megrendeltem a vacsorát (de: a saját szakállamra csurgott a méz).

Az utóbbi évtizedekben észrevehető, hogy a saját elkezd önállóan is élni. Ez az autó saját? — Bérelhetünk lakást, de jobb volna valami saját. — Mondja meg őszintén: a dolgozatában mennyi a saját? Ezekben könnyen kitalálható a saját után odagondolt rész, hiszen vagy el is hangzott az előzőekben: autó, lakás, vagy egyértelműen kiderül az összefüggésből: szöveg, maga által írt dolgozat-rész. Példáinkban a beszélő elkerülte a saját után a birtokosrag (-om, -od, -ja stb.) haszálatát, ezzel egyrészt rövidíti, „áramvonalasítja” a mondatát, illetve — ami nem mellékes — el tudja kerülni, hogy konkrétan valamely személyre utaljon, s ezáltal azt is, hogy döntenie kelljen a tegezés és a magázás között. Ez az autó a sajátod/sajátja?— itt dönteni kellett. Ez az autó saját? — itt kibújtunk a döntés alól.

Az áramvonalasító szerkesztés fejlettebb típusa az, hogy a saját után áll ugyan főnév, de azon nincs birtokosrag. Gyerekek, a saját uzsonnát is tegyétek be a hűtőbe! — A beteget saját vérrel próbálták erősíteni. — Bécsi koncertemen csak saját műveket dirigáltam. — Ezekben könnyen visszaállítható a birtokosrag, melyet a klasszikus szerkesztés megkíván: a saját uzsonnátokat; saját vérével; csak saját műveimet. Itt tényleg puszta rövidítésről van szó: a beszélő elhagyja a birtokosragot, hiszen az, hogy kié a dolog, úgyis kiderül a mondatból. Úgy tűnhet tehát, hogy a saját uzsonna, saját vér, saját művek egyenértékűek a hosszabb, birtokosragos alakokkal: uzsonnátok, vére, műveim.

De nézzük a következő példát: Minden tinédzser álma a saját szoba. Itt már nem lehet csak úgy egyszerűen „visszaállítani” a hiányzó birtokosragot, azaz szobája alakra hozni. Próbáljuk ki: Minden tinédzser álma a saját szobája. Ez mást jelent: van neki szobája, csak valamiért nem tud ott lenni, s ezért arról álmodozik, bárcsak a saját szobájában lehetne. Az eredeti mondat (… álma a saját szoba) nem ezt mondja: eszerint nincs neki szobája, de ő arról álmodozik, hogy jó lenne, ha lenne. Azt látjuk tehát, hogy a saját + birtokosragos főnév (saját szobája) mást jelent, mint a saját + sima főnév (saját szoba). Hasonló példák: Saját bankszámla nem kell az idős hölgynek. Ez egészen más, mint az, hogy Saját bankszámlája nem kell az idős hölgynek. A különbség nem csekély: a ragos változat (saját bankszámlája) ugyanis konkrétan arra a bizonyos számlára vonatkozik, a ragtalan változat (saját bankszámla) viszont határozatlan: olyan, mintha az egy határozatlan névelő állna előtte. Próbáljuk ki: Minden tinédzser álma egy saját szoba. Egy saját bankszámla nem kell az idős hölgynek. Igen: a birtokosrag nélküli alakok határozatlanok. Ez indokolhatja, hogy miért léteznek egyáltalán: a birtokosrag (szobám, szobád…) automatikusan határozottá teszi a dolgot, nem lehet úgy használni, hogy nem konkrétan egyre gondolunk. A hölgy megszüntette egy saját bankszámláját — fura, illetve csak ’az egyik’ értelemben érthető. *A tinédzser egy saját szobáját szeretett volna. — teljesen rossz. A saját szoba (= egy saját szoba)-féle szerkezet tehát a határozatlanságot képes kombinálni a birtoklással. (Érdekes, hogy angolul ma se lehet ilyen simán mondani, hogy ’saját szobát akar’: *He wants an own room — lehetetlen; csak körülírással megy: He wants a room of his own.)

A legfejlettebb típus az, amit múltkor láttam egy kiragasztott hirdetési cédulán: „Keresünk lakást a környéken, saját részre.” Ez nagyon előreszaladt, hiszen az átvitt értelmű rész szót is birtokosrag nélkül használja. Talán nem akarja konkretizálni, hogy ’saját részünkre’? (Vagy póriasabban: magunknak?) Végülis van már saját erőből, saját kézzel, saját kútfőből; talán már olyan is van, hogy Megrendeltem a vacsorát saját szakállra.