A nyelvészt elsősorban a nyelv érdekli, és nem az, hogy ártanak vagy használnak vele (és még kevésbé az, hogy mit gondolnak róla). Az ember megfigyel egy jelenséget, például a magyar -ít képző viselkedését. Mint mikroszkóp alatt a papucsállatkák, úgy kezdenek nyüzsögni a problémák, ha jól odanézünk. A nyelvész a jelenségeket megpróbálja leírni és magyarázni, aztán körülnéz, hogy ajánl-e valaki jobb magyarázatot. Ha igen, azt az ember elfogadja vagy — ha tudja — megcáfolja; ha nem ajánlanak jobbat, akkor egyébként mondhatnak a nyelv feladatáról, lényegéről, amit akarnak, az a nyelvész szemében csak mellébeszélés.

Az -ít képzőt általában változtatás nélkül illesztjük a szóhoz (melyet ilyenkor „tőnek” nevezünk, szép kertészeti metafora, hiszen mintegy erre „oltjuk rá” a toldalékokat): szép–szépít, csúf–csúfít. Feltűnő, hogy az ít csak egy alakban létezik, nem érzékeny arra, hogy milyen szóhoz kapcsoljuk, hiszen a magyarban a toldalékok rendesen a tőre érzékenyek, ahhoz igazodva veszik föl a megfelelő formát, szép-ség de csúf-ság (úgy mondjuk: harmonizálnak). Tudunk-e valami értelmeset mondani arról, hogy az -ít miért nem mutat ilyen harmonizáló kettősséget? Igen. A magyar magánhangzók párokba rendeződnek, majdnem mindegyiknek megvan a párja, amellyel váltakozik a–e, á–é, o–ö, ó–ő, u–ü, ú–ű (a hagyományban az elsőt „mélynek”, a másodikat „magasnak” szokás nevezni). A maradék kettőnek, az i, í-nek azonban nincs „mély” párja, így nekik nincs mivel váltakozniuk, ezért aztán az i, í tartalmú toldalékok egyalakúak, pl. -ig (hét-ig, nyolc-ig), -i (ház-i, kert-i), -i (Fer-i, Zsolt-i).

És a tő? Nézzük a ferde, barna esetében: ferd-ít, barn-ít. Az -ít kilöki a tő végén lévő magánhangzót. Illene végignézni a többi magánhangzóval is: keserű–keser-ít, szomorú–szomor-ít, eddig stimmel, de már az egyszerű nem lesz *egyszer-ít, hanem valami egészen más történik: bejön egy szétválasztó -s-, egyszerű-s-ít. Ugyanígy karcsú-s-ít, egyenjogú-s-ít, tanú-s-ít. Azt mondta egy kolléganő, hogy az iskolájukat 1990-ben kétnyelvűsítették (és nem *kétnyelvítették). Ezek szerint az -ú/-ű végűek kétféleképp viselkednek, bár az utolsó példánk azt mutatja, hogy a spontán gyártott — „onlájn” szabályalkalmazással generált — alakok az -s- betoldós megoldást követik, s ennek fényében a szomor-ít, ifj-ít, keser-ít, sűr-ít ma már rendhagyóságnak tekintendő. Ugye van is már olyan, hogy besűrűsít? Ugyanez történik az -ó/-ő végűekkel, pl. forró-s-ít, egyenlő-s-ít (itt már valóban csak a dicsőít a kivétel, rejtély, hogy miért nem *dicső-sít).

Azt találtuk tehát, hogy az -ít képző kilöki a tővégi -a, -e hangot (ferd-, barn-), de a többi magánhangzóval nem bír elbánni (kivételek: szomor- stb.), hanem egy -s- betoldásával segít magán: karcsú-s- stb. (kivétel: dicső-ít).

Figyeljük csak: szép–szépít–szépítés de csúf–csúfít–csúfítás. Az látjuk, hogy az -ít maga nem harmonizál, de az utána álló -ás/-és igen. Ez csak úgy lehetséges, ha az -ít mintegy „átengedi magán” a harmónia-szabályt, „átlátszó” a szabály számára, mintha ott se volna: a tő (szép, csúf) magánhangzója zavartalanul kormányozza az egy lukkal odébb lévő -ás/-és kiválasztását. Ezt valahogy így ábrázolhatjuk: szép(ít)-és, csúf(ít)-ás. Az -ás/-és kiválasztását úgy végezzük, mintha a kérdéses szavak „szép-és”, „csúf-ás” alakúak volnának (vesd össze szépség, csúfság).

Most akkor tessék a béna melléknévvel ugyanezt csinálni: béna–bénít–bénítás. Érdekes: miért nem *bénítés? Hiszen azt mondtuk, hogy az -ít átlátszó, mintha ott se volna, márpedig akkor ez a szó *bén(ít)-és kellene, hogy legyen. Miért bénít-ás? A választ érezzük: a beszélő lelkében ott marad a lenyomata a kilökött -a hangnak (bén-a), s az ás/-és kiválasztásakor képzeletében ehhez a (már nem ott lévő, fantom) a-hoz idomítja a képzőt, ezért választja az ás-t: bénít-ás. Ez gyönyörű megfogalmazás, csak hát ilyeneket utoljára 1840 kötül lehetett mondani, azóta ezt lírának minősítjük. Nekünk olyan nyelvtant kell szerkesztenünk, mely bármikor megismételhetően és mechanikusan előállítja (= „generálja”) a megfelelő alakokat. Olyan automatát készítünk — persze lehet papíron, nem feltétel, hogy műszakilag is elkészítsük —, mely nem hoz létre hibás alakot. Márpedig egy automata nem tud sem emlékezni sem képzelegni, ezért két út áll előttünk a nyelvtan megírásakor:

(1) Azt mondjuk, hogy a néma szóban más é van, mint a szép-ben; olyan, amely „mély” magánhangzót kíván. Nevezzük ezt a fajta é-t æ-nek, s akkor næma–næmít–næmítja. Aztán majd a végén közöljük, hogy az æ kiejtése [é]. Ez jól működik, csak ehhez szaporítanunk kellett a nyelvi elemek számát, ami kerülendő.

(2) Azt mondjuk, hogy a szabályok más sorrendben futnak le: az -ít csak azután löki ki az előtte álló hangot, miután az összes toldalékok megérkeztek. tehát: béna → bénaít → bénaítás → bénítás. Ez is jó, mert most az ás képző a bénaít tőhöz választódik, ki, ahol az -a- kellően indokolja, hogy az -ás (és nem az -és) alakot választjuk (vö. tanítás). Ennek az a baja, hogy a szabályok ilyetén rendezését csakis az elérendő eredmény indokolta, azaz a végeredményhez szabtuk az eljárást. Ez rendben volna a matematikában vagy a műszaki tudományokban, a nyelvészet azonban leíró tudomány — márpedig ebben a (2) esetben csak önmagát írta le.

Igazából több út van, ennél sokkal szebbek is. De ahhoz már regisztrálnia kell magát a kedves olvasónak.