Elég volt az érdekességekből, a végén még azt hiszi a kedves olvasó, hogy a nyelvészet érdekességekkel foglalkozik. Vegyük a magyar nyelvben a múlt idő képzésének szabályát. (Közbevetés: az én nyelvérzékem szerint a „múltidő” egybeírandó volna, de tartsuk be zokszó nélkül az akadémiai helyesírást, már úgyis liberalizmussal vádolnak). Köztudomású, hogy a múlt időt kivétel nélkül minden igénél -t, -tt raggal képezzük: tanult, védett. (Az ilyen ragot a hagyományos nyelvtanban „jelnek” nevezik, azt kifejezendő hogy utána még tehetők ragok; ez az alosztályozás számunkra most mellékes.) Első kérdésünk. egy raggal van-e dolgunk vagy kettővel? Látszatra kettővel, hiszen az egyik -t, a másik -tt. Jó lenne azt mondani, hogy a két rag lényegében egy, mert a dolgok számának csökkentése minden tudománynak szívügye. Nos, a -t és -tt azért egy, mert mindig csak az egyik lehetséges kettőjük közül: ahol az egyik megjelenik, ott nem jelenhet meg a másik. Azaz: van hányt, tanult, tekert, de nincs *hányott, *tanulott, *tekerett (a csillag a nemlétező senki által nem használt alakokat jelzi); és fordítva: van védett, mondott, döngött, de nincs *védt, *mondt, *döngt. (Van néhány olyan ige, amely mindketőt eltűri, ezek mind -l-re végződnek, ám ilyenkor a -tt változat már a használatból kikopóban van: nyílt = nyílott, telt = tellett, fölszállt = fölszállott, hullt = hullott. Ennyi kivételt minden nyelvtan megenged, sznnyeg alá velük!) Kijelenthetjük tehát, hogy a múlt idő jele -t vagy -tt, ezek nem szabadon választhatók, azaz szaknyelven szólva kiegészítő eloszlásban (komplementer disztribúcióban) vannak. Ez mindig azt bizonyítja a nyelvészetben, hogy a két dolog egy; például hasonló alapon mondhatjuk, hogy a -nak és a -nek ugyanaz a rag.

Ezek szerint a magyar múlt időnek egy ragja van, mely hol -t, hol -tt formában jelenik meg. Melyik az alapalak és melyik az ebből levezetett másodlagos forma? Mikor melyiket kapjuk? (Mentegetőzés: ebben a cikkecskében csak az egyes szám 3. személyről lesz szó, tehát az ő védett-ről; az én védtem, ők döngtek csak egy hosszabb írásba férne bele.) Azt szokták tanítani az iskolában, hogy „a múlt idő jele mássalhangzó után egy t (tanul-t), magánhangzó után két t (véde-tt)”. Ez megfigyelési szinten igaz, de tényleg van ebben a nyelvben ilyen szabály, hogy magánhangzó után kettőződik a t? Nincs, mert van szeret, gyapot, köt, tehát simán végződhet egy magyar szó magánhangzó + t-re, kettőződés nélkül. A hangtan nem indokolja, hogy bármely t megkettőződjön magánhangzó után. (A tárgyrag se dupláz: sebet, tokot, kürtöt.) Mindezek fényében a múlt idő lehetne *védet, *mondot, *döngöt, ez semmiben nem sértené a magyar nyelv hangtanát. Azaz a kettős -tt megjelenését nem indokolja az előtte álló magánhangzó.

És ha megfordítjuk? Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a magyarban a múlt idő ragja — tt, és azokat az eseteket próbálnánk megindokolni, ahol nem az? Nos, ezen az úton egyszerűbb magyarázathoz jutunk. Egyfelől nem kell már indokolni, hogy a védett, mondott, döngött, lőtt, rótt-ban miért van kettős -tt, hiszen most már ez a múlt idő jele. No de meg tudjuk-e indokolni, hogy miért vagy szimpla -t a tanult, kent, írt, maradt stb. alakokban? Igen. Van ugyanis a magyarban egy szabály, mely kimondja: ha egy kettős mássalhangzó egy további mássalhangzó szomszédságába kerül, akkor le kell rövidülnie. Például: parttól ejtsd [partól], mondd ejtsd [mond], sérvvel ejtsd [sérvel]. (Legföljebb az az érdekes, hogy ezekben a rövidülést a helyesírás nem jelöli — de ez az ő gondja, nem a nyelvészé.) Ez a szabály automatikusan alkalmazódni fog a múlt idejű alakokra is, tehát a kérdéses múlt idő most így alakulnak ki: tanul+tt — ejtsd (és írd) tanult; ken+tt — ejtsd (és írd) kent; ír+tt — ejtsd (és írd) írt, stb.

A modern nyelvészet alapelve a generatív elv, tehát hogy a nyelvtani szabályok „generálják” azaz létrehozzák a létező alakokat. Minden szabályrendszer annál jobb, minél egyszerűbb, azaz minél kevesebb szabállyal ragadja meg ugyanazt a jelenséghalmazt. Esetünkben egyszerűbb volt abból kiindulni, hogy a magyarban a múlt idő jele kettős -tt, mert ebből külön szabályok felállítása nélkül, a meglévő szabályok „ingyenes” felhasználásával tudjuk létrehozni (generálni) az összes alakot, azokat is, ahol csak szimpla -t-ként jelenik meg a rag. Ez „az ingyenkör elve” (free ride principle). Ha egy gazdag bácsi a ringlispílen egy teljes kört befizetett, akkor mindegy, hány gyerek ül föl, nekik már ingyen van a menet. Ez a ringlispíl jelen esetünkben a hangtan; amúgy is „futtat” egy rövidítő szabályt (parttól = [partól]). Ha a múlt idő ragját kettős -tt-nek vesszük fel a szótárba, a hangtan — ahol szükséges — majd megrövidíti.

Összebütyköltünk tehát egy kis nyelvtani generátort, mely a lő, ró múlt idejét helyesen képzi: lő-tt, ró-tt, és helyesen képzi a ken, ír múlt idejét is, ahol mássalhangzó után rövidült -t áll, azaz ken-t, ír-t. De már befullad a gép a szed, véd-nél, hiszen azt generálja: *szed-t, *véd-t (ahogy van marad-t, alud-t). Látjuk, mi a gond: a szed, véd (és még számos ige) mássalhangzóra végződik, mégse a sima -t ragot kapják, hanem magánhangzó&nbps;+ -tt ragot. A hangtan ezt nem indokolja. A lop ige múlt ideje nyugodtan lehetne *lopt, ez kimondható (lásd például kopt), tehát olyan hangtani „ingyenkör” nincs, amely betenné a magánhangzót az ige és a múlt idő ragja közé a szedett, védett, lopott alakokban. Ez már egy sokkal bonyolultabb szabálycsokor, és csak részben függ az ige végén álló hangoktól, pl. áll-t de kell-ett, véd-ett de marad-t, tehát gyakran megjósolhatatlan sajátja az igének, hogy kéri-e a kötőhangot vagy sem.

Emiatt mégis azt kell mondanunk, hogy a magyarban a múlt időnek két ragja van, csakhogy ezek: -tt és -Vtt (ahol a „V” jelentése: magánhangzó, = ott, -ett, -ött). A -tt ragot találjuk a lőtt, rótt, kent, írt, tanult-ban, az -Vtt alakot a szedett, védett, lopott, őrzött, döngött alakokban. A fenti nyílt — nyílott alakok is igazából ebben különböznek, nem a t-k számában, hiszen a -t-k száma egyszerű ringlispíl-kérdés.