Németországban a nyolcvanas években recsegett-ropogott az evangélikus egyház megcsontosodott épülete: a hívek az utcára vonultak (talán még az NDK-ban is!), reformokat és megújulást követelve. A püspökök, egyházi vezetők a megszokott hangnemben nyugtatgatták őket: bízzanak csak az egyházban, majd az megoldja a problémákat. Erre a legközelebbi tüntetésen megjelentek a táblák: Die Kirche sind wir! „Az egyház mi vagyunk!”.

Nemrég az ÉS hasábjain Esterházy Péter, a kiváló író dicsérőleg szólt Narancs-beli rovatomról, ami nagy örömet okozott („Gyönyörű nyelvészeti cikksorozat, kötelező olvasmány!” — írja). Pöpec. De el is szomorodtam, ugyanis az egészet azért hozta szóba, mert kétségei vannak az úgymond szó használatát illetően. Azt vette észre ugyanis, hogy a tolla alól, úgy spontán, a következő jön ki: „Szoktak beszélni például nemlineáris gondolkodásról. […] A posztmodern úgymond nem lineáris gondolkodású, a kvantummechanika volna a posztmodern gondolkodás zászlóshajója.” Ekkor egy kis kitérőt tesz és azt kérdezi tőlem: „Lehet az úgymond-ot így használni?”

Édes Péter, te nem értesz semmit. Hiszen éppen azt próbálom prédikálni hónapról-hónapra, hogy a nyelvész a „lehet” szót csak egy értelemben használhatja: „van” értelemben. Mint mondjuk a biológus. Lehet olyan emlős, mely a vízben él és halalakú? Igen, mert van ilyen emlős. Lehet olyan rovar, mely meleg vérű? Nem, mert nincs ilyen rovar. A nyelvész számára — mint minden tudós számára, ha jól, pontosan, érzelmek és indulatok nélkül írta le vizsgálatának tárgyát — a „lehet” egyenlő a „van”-nal. Ha egy jeles író kérdezi meg tőlem, hogy mit lehet magyarul mondani és mit nem, az olyan, mint ha Fauna istenasszony kopogtatna be a biológia tanszékre megkérdezni, hogy milyen állatok lehetégesek. Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen és mi ne legyen. Az lehet Isten dolga, aki ad és elvesz, a jogászé, aki tilt és előír, a tanáré, aki buzdít és lebeszél. Hogy mik vannak a magyarban, hogy mit hogy használnak, hogy mely szónak mi a jelentése, azt ti döntitek el, magyar anyanyelvűek. Die Sprache seit ihr.

Egy komoly, nyelvműveléssel foglalkozó kolléga azt mondta, hogy az én álláspontom szélsőségesen liberális. Meglepődtem. Hogy lehet egy tudós liberális? Vannak meleg vérű rovarok, vagy nincsenek — a liberális biológus az lenne, aki megengedné őket? Ezen Fauna istenasszony csak nevet. És hát bizony Lingua istenasszony is csak nevet, már sokezer éve, és követi a maga titokzatos és szabálytalan (vagy általunk nem kellően értett) útját, és még sosem volt száz év, hogy ugyanolyan maradt volna. Se a latin, se a kínai, se a magyar. Azt felelőtlenségnek tartom, ha valaki nyelvész létére nem mondja meg az embereknek, hogy a nyelv szüntelenül változik, hogy már volt benne minden és mindennek az ellenkezője, és hogy laikus naivitás azt mondani, hogy valamit azért (vagy azért ne) használjunk, mert azelőtt használták (vagy nem használták).

No de nézzük az úgymond-ot. Az 1962-es Értelmező Szótár szerint az úgymond ritka, kissé régies szó, rendszerint közbevetett csonka idéző mondatként használatos, szó szerinti vagy közvetett idézetben, „így szól/szólt” értelemben, például: Hadd látom, úgymond, mennyit ér a walesi tartomány? Ezt magam is régiesnek érzem, nem használnám sem beszédben, sem írásban. Amit tehát az Értelmező Szótár mond, azt jól mondja, de azóta negyven év telt el, ráadásul a szótár már keletkezésekor is elsősorban a múltba nézett, mondatpéldái jórészt a 19. század íróitól, Eötvöstől, Aranytól, Jókaitól, Mikszáthtól (sőt Berzsenyitől!) származnak. Ezek az urak jól tudtak magyarul, de jól tudott magyarul Zrínyi is, meg Pázmány, meg Károli, mégsem utánozzuk a nyelvhasználatukat. Hogy mi ma mit használunk (mi, tehát a magyar anyanyelvűek apraja-nagyja), azt egyszerű megfigyeléssel állapítjuk meg, mint fent elmagyaráztam, lásd emlősök, rovarok. Ez nem vélekedés kérdése. Hogy mit ajánlatos használni — tehát hogy mi számít elegánsnak, mi bunkónak, mi gagyi, mi ásatag, mi dögös, mi hervasztó, és mindez kinek a szemében-fülében az — az bonyolult és izgalmas kérdés, nagy társadalmi játék, félig szociológia, félig pszichológia, és ezt aztán igazán az írónak kell tudnia, mint a szépasszonynak, hogy hová hogyan öltözködik. Én csak az ő kezét tudom figyelni.

Az úgymond ugyanis kibújt a naftalinos szekrényből és újjáéledt, más jelentésben. Ma elsősorban azt jelenti: „mondhatni, úgynevezett, állítólag(os)”. Ahogy Esterházy spontán leírta. Még példák: Izlandon jó időnk volt úgymond (értsd: csak mínusz tíz, és nem húsz); Három fedővel és két fakanállal úgymond muzsikáltak (értsd: valami zenefélét produkáltak); Ha én úgymond bedobom magam, akkor itt kő kövön nem marad. Mint látható, az úgymond-nak ez a friss használata tulajdonképpen az idézőjel szóbeli megjelenítésére szolgál: Izlandon „jó időnk” volt; … fakanállal „muzsikáltak”; Ha én „bedobom magam”, akkor… Ez feltehetőleg civilizációs hatás: egyre többet és többet írnak és olvasnak, ma már mindenki tudja, hogy van idézőjel és hogy mire jó (most mindegy, hogy úgy használja-e, ahogy az Akadémia vagy a művelt közízlés szeretné!), és sok ember késztetést érez, hogy beszédben is jelezze valahogy. Erre szemelte ki Lingua istenasszony titokzatos akarata az úgymond-ot.

Én, kedves Péter, rühellem az úgymond-nak ezt a használatát, és meg vagyok ütközve, hogy egy jó családból való, érettségizett fiú, mint te, ilyet leír. Dehát mit tehetek? A fogorvos panaszkodhat legkevésbé az emberek büdös szájára. Roman Jakobson, a huszadik század egyik legnagyobb nyelvésze mondta, a latin mondást átfogalmazva: Linguista sum; nil linguistici a me alienum puto. „Nyelvész vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami nyelvi.”