Bocsánat, csúnyán összekevertem az óperzsa királyokat, mint arra Olvasó joggal. Ciki, azt hittem, emlékeszem, nyaralás volt, improvizáltam. Régen tanultam, öreg vagyok, nem mentség. Pedig tudtam, azt is, hogy ott fekszik Gaumáta a nagy hasával. Azért az írásbeliség tényleg így működött, a szociolingvisztikai rész stimmel. Kérem, mindenki javítsa át a példányában a címet „I. Dareiosz mamájá”-ra.

Ha már félművelt álvámpír vagyok, marad a logika: ahhoz nem kell műveltség, csak ész. A mai magyarban az igék ragozásában apró különbség mutatkozik a művelt (más szóval köznyelvi vagy sztandard) és a műveletlen (más szóval vulgáris vagy szubsztandard) nyelvhasználat között. Ez az apró különbség az úgynevezett „suksükölés”, melynek kiugró társadalmi ismertsége, embléma- és kritériumszerepe lett, különösen a kommunista fordulat (1948–49) után, amikor valamiért ezt és éppen ezt lobogtatták azok, akik népinek vagy prolinak akartak kinézni (akár mert azok voltak, akár mert nem), és ezt gyűlölték azok, akik nagyon nem akartak prolinak kinézni (akár mert azok voltak, akár mert nem). A suksükölés az új hatalom új színterein egyenesen divatba jött (mi nem értsük eztet), aki ilyen beszédű környezetből jött, az büszkén megtarthatta (némelyek, akik maguk nem suksüköltek, biztatták is erre). Egy ilyen szociális jelzőfunkciójú elem megtartása önmagában nem volna baj, támogatjuk ezt a XX. század második felében, mindenki legyen büszke a származására, igen, a másságára, csak hát leginkább ne a kommunizmus pikkelyes hátán lovagolt volna be a suksük. Az ötvenes években nem volt ritka, hogy művelt hátterű, sztandard beszélők rátértek a suksükölésre, legalábbis „részvétel és felszólalás” esetén, hogy ők is. Ez aztán az egész suksüköt undorítóvá tette. A művelt-konzervatív establishment keményen ellenállt: az újonnan kiemelteket vagy bedarálta, vagy kitaszította, vagy befogadta és asszimilálta, ez utóbbit szigorúan a suksük levetkezésének árán. A sztandard és a szubsztandard a mai magyarban — mint minnden kultúrnyelvben — számos ponton különbözik, mégis a suksük a punctum saliens, elhagyása a belépő a polgári világba. Mint annakidején az efraimbeli hadifoglyok: ha nem tudták kimondani, hogy „Sibboleth”, hanem — a saját nyelvjárásuk szerint — „Szibboleth”-nek ejtették ezt a szót, a gileádbeliek lemészárolták őket. (Műveltek, vigyázat: ezt most ellenőriztem, Bír 12,5–6.)

Azt mondtam, apró különbség. Dehát aki suksükölve beszél, annak szinte minden mondatában tetten érhető (figyelik a nyelvhasználatot: mintha valami bűnt, rossz szokást lepleznénk le). Gyakori, de ez jelgyakoriság, nem típusgyakoriság. Mint ahogy a fenyő nagy területeket borít, de a növények többsége nem fenyő: kevés fenyő fordul elő sokszor. A suksükölés ugyanis kizárólag a -t végű igéket érinti (nem értsük, nem lássuk), a többi igéknél nincs különbség művelt és műveletlen használat között (nem nézzük, nem bánjuk). Pechünkre a magyarban sok a -t végű ige. Továbbá a suksükölés csak jelen időben és csak kijelentő módban mutatkozik meg, és ott is csak a tárgyas ragozásban, azaz a magyar igeragozási táblázat „kockáiból” csak igen kevésre (vagy ha tetszik csak egyetlen egyre) vonatkozik.

A suksükölés lényege, hogy ha a -t végű igéhez -j- kezdetű rag járul, akkor ez a t ugyanúgy cs-re vagy -s-re vált, mint a sztandard beszédben a felszólító módban. A művelt beszélőnek ezért úgy tűnik fel, hogy a suksükölő beszélő „összekeveri” a kijelentő módot a felszólító móddal (nem értsük = ne értsük, nem lássuk = ne lássuk). Csakhogy az igék döntő többségénél (a nem -t végűeknél) ezt maga a magyar nyelv „keveri össze”, azaz nem különbözteti meg a kettőt se a művelt, se a műveletlen beszédben (nem nézzük = ne nézzük, nem bánjuk = ne bánjuk). Továbbá a -t végűeknél is a ragozás számos személyében megmarad a különbség: a magas hangrendű igékél csak a többes szám első személyében mutatkozik (értjük — értsük), a többiben soha (vagyis nincs olyan beszélő, aki „összekeverné” az értem—értsem, értik—értsék stb. alakokat), a mély hangrendűeknél pedig az egyes szám harmadik személyben (látja—lássa), valamint a többes számban (látjuk—lássuk) stb.

Nem a nyelvtani kategóriákban van tehát a különbség e ponton a művelt és a vulgáris között, hanem a hangtani-alaktani megvalósításban. Nincs olyan magyar beszélő, aki ne tudná megkülönböztetni a kijelentő módot a felszólítótól (hiszen a legműveletlenebb sem keveri az értik—értsék párt). Másfelől az igék döntő többségénél (a nem -t végűeknél) mindenki, a legműveltebb is „összekeveri”, azaz egybeolvasztja a kettőt. A sztandard nyelvhasználatban az a sajátságos szabály érvényesül, hogy ha a -t végű igékhez -j kezdetű rag járul, akkor más lesz az eredmény attól függően, hogy ez a j a tárgyas ragozás (látja) vagy a felszólító mód (lássa) jele-e. Ez, lássuk be, kivétel, hiszen az igék többségénél e különbség nem létezik. A kivételt logikusan indokolni nem lehet, csak a hagyományra hivatkozva. Az ilyen kivételt rendhagyóságnak hívjuk. A művelt magyar tehát hurcol egy öröklött rendhagyóságot: a tjuktjükölést. A vulgáris nyelvhasználat éppen ezt a rendhagyóságot számolja föl, mondván: ha minden más ige egyformán viselkedik a -j kezdetű ragok hozzátételekor, akár kijelentő módú tárgyas ragozásról, akár felszólító módról van szó (bánjuk = bánjuk, nézzük = nézzük), akkor terjesszük ezt ki a -t végű igékre is, így egyszerűbb, tisztább, átláthatóbb lesz a nyelvtan. Logikus.

A suksüköléssel tehát nem az a baj, hogy nem logikus, vagy használója ne értené-érezné a magyar neyelv alapkategóriáit. A baj az, hogy különbözik a művelt szokástól.