Egy barátom drámákat fordít (orosz klasszikusokat), életszerű, mai magyar nyelvre. Egy ismerőse fölrótta neki, hogy folyton ilyet mondanak a szereplői: Nem is gondoltam rá, hogy ez neki fájdalmat okoz. Az ismerős szerint ez helyesen úgy volna: Nem is gondoltam arra, hogy… Úgy érvelt, hogy a rá szót csak a megnevezendő dolog helyettesítésére szabadna használni, vagyis ha a mondat itt véget ér és nem mondjuk ki, hogy a rágondolás mire vonatkozott: Nem is gondoltam rá. Pont. No de, védekezett a fordító, a rá lehet bárminek a helyettesítője: nem is gondoltam rá, értsd „Mátraira”, vagy „a levélre”, vagy „hogy ez neki fájdalmat okoz”. Ez igaz, mondta az ismerős, de a kifogásolt mondatban ott van — mellékmondat formájában — a rágondolás tárgya (hogy ez neki fájdalmat okoz), ezért itt nem a helyettesítő rá, hanem az előre mutató arra szükséges.

A beleszóló ismerős azt hiszi, hogy egy felnőtt anyanyelvi beszélő konzekvensen nyelvtani hibákat követhet el (ráadásul írásban, ahol ideje volt átnézni a szöveget). Ilyen nincs: akkor a „nyelvtant” kell hozzáigazítani a valósághoz. Továbbá nem veszi tudomásul, hogy a rá-s változat élő és természetes, és egy színdarabban ez a lényeg. De a legérdekesebb, hogy a két változat más-más szerkezetet képvisel. Nézzünk hasonló példákat (a „/” jel azt jelzi, hogy így is, úgy is létezik): Tartok tőle/attól, hogy megsértődik. Allergiás rá/arra, ha koszos az abrosz. Ne csodálkozz rajta/azon, ha bedühödök. Bíznak benne/abban, hogy megnyerik. Elegem van belőle/abból, hogy kihasználtok. Nem számolsz vele/azzal, hogy kirúghatnak. Az első variáns mindig az „ő” valamilyen esete (tőle, rá, rajta, benne, belőle, vele): nevezzük ezt „ő”-családnak. A második a mutató névmás („az”) megfelelő esete (attól, arra, azon, abban, abból, azzal): nevezzük ezt „az”-családnak. Itt most mellékes, hogy az „ő”-család alakjai rendhagyóak a magyarban, tehát nem *őtől, *őre, *őben, *őből, *ővel (a csillag nemlétező formát jelöl) — ez alaktani probléma, mi viszont egy mondattani jelenséget nézünk, számunkra a tőle az *őtől-t testesíti meg.

A kérdéses probléma tehát az „ő” és az „az” közötti választás. Nézzünk egyszerűbb eseteket: Keress egy malmot, és vedd meg. Vidd el az apádat, majd megvéd. Látjuk, hogy semleges utalás esetén nem használunk névmást, (nincs se „ő”, se „az”), míg a hangsúlyosabb rámutatásnál az „az” névmás (esetleg személyeknél „ő”) áll: Keress egy malmot, és vedd meg azt. Vidd el az apádat, majd az/ő megvéd. A magyarban tehát a semleges utaló névmás zérus. Írjuk le újra az előző két („az” nélküli) mondatot, és jelezzük ezt: Keress egy malmot, és vedd meg ∅. Vidd el az apádat, majd ∅ megvéd. Ez magyar sajátság, hiszen például az angolban kötelező volna semleges esetben is a visszautaló névmás: …and buy it; …he will defend…

Rendben, de ha ez így van, akkor ilyen mondatokat várnánk: *Gizus tudja, hogy fütyülök re. *A sátor ott volt, de senki se törődött vel. Csakhogy ilyenek nincsenek. Itt konfliktusba kerül két szabály: a zérus-névmás szabálya, illetve az, hogy bizonyos szavaknak úgynevezett vonzatuk van (fütyül X-re, törődik X-vel). A vonzatrag ugyanis szigorúan kötelező, a visszautaláskor sem lehet elhagyni: az nem jó, hogy *Gizus tudja, hogy fütyülök. illetve *A sátor ott volt, de senki sem törődött. Így most ezekben gazdátlanul cselleng a rag, ez viszont egy még alapvetőbb szabályt sért, nevezetesen azt, hogy nem maradhat csellengő rag a mondatban. Ilyenkor a nyelv előveszi semleges utalószóként az „ő”-t, hogy legyen mihez tapasztani a ragot: *Gizus tudja, hogy fütyülök [ő]-re. *A sátor ott volt, de senki se törődött [ő]-vel. Ez már mondattanilag kifogástalan, csak persze az alaktant kell kiigazítani: …fütyülök rá; …törődött vele. Érdemes úgy fölfogni az egészet, hogy semleges utaláskor mindig az „ő” névmást használjuk, csak éppen alany- és tárgyesetben ezt kötelező törölni: …vedd meg ∅; …majd ∅ megvéd; míg egyéb esetekben meg kell tartani, hogy a rag ne csellengjen.

Mi a helyzet akkor — mert ugye ez a főcsapás iránya — ha az utalás tárgya mellékmondat? Alany- és tárgyesetben ugyanaz, mint fent, tehát zérus van: Idegesít ∅, ha kapkodsz. Elfelejted ∅, hogy én hoztalak ide. No és ha vonzatos a szerkezet? Az alapséma logikailag ilyen: *Fütyülök [hogy Mátrai mit tervez]-re. *Nem törődött [hogy lesz-e pénz]-vel. Ez így nem maradhat, a mellékmondatot a mondat végére kell kitolni, s csak üres helye marad ott utána: *Fütyülök [ ]-re, hogy Mátrai mit tervez. *Nem törődött [ ]-vel, hogy lesz-e pénz. Innen már világos a megoldás: a nyelv az üresen maradt helyet — mi mással? — a semleges „ő” névmással tölti be: Fütyülök [ő]-re, hogy Mátrai mit tervez. Nem törődött [ő]-vel, hogy lesz-e pénz. Alaktanilag kiigazítva: Fütyülök rá, hogy…; Nem törődött vele, hogy… A semleges utalás tehát mellékmondatra is az „ő”-családdal történik, bár ez néha csak zérus formában van ott, máskor meg rá, vele, stb. köntösben bújkál.

Az „az”-családnál ilyen bújkálás nincs: ez mindig rendesen megjelenik a mondatban (…vedd meg azt; …majd az megvéd; Idegesít az, hogy…; Elfelejted azt, hogy…; Fütyülök arra, hogy…; Nem törődött azzal, hogy…). Nem meglepő, hogy bizonyos helyeken csak a hangsúlyos „az”-család állhat, a semleges „ő”-család nem. Így például a mondat elején: Attól tartok, hogy… (és nem *Tőle tartok, hogy…); Abban bízom, hogy… (és nem *Benne bízom, hogy…); vagy ami/aki kezdetű mellékmondat előtt: Megcsömörlött attól, amit látott (és nem *…tőle, amit…); Számítok arra, aki dolgozni akar (és nem *…rá, aki…). (Vagy ezek léteznek semlegesen, tőle, rá-val is??)

Nézzék meg a következő példákat. A ferde vonal két oldalán álló alakok teljesen párhuzamosak: az első mindig a semleges utalás (az „ő”-család), a második a hangsúlyos rámutatás (az „az”-család): Idegesít ∅/az, ha…; Elfelejted ∅/azt, hogy…; Nem gondoltam rá/arra, hogy…; Tartok tőle/attól, hogy…; Bízom benne/abban, hogy…; stb. Hogy adott esetben a semleges vagy a hangsúlyos verzió-e a jobb, azt a beszédhelyzet dönti el. A beleszóló ismerős — Isten tudja, miért — mindig a hangsúlyosat szeretné hallani. Pedig néha a kevesebb a több.