Nemrég tartottam egy ismeretterjesztő előadást a nyelv változásáról, és megjegyeztem, hogy a laikusok néha beszélnek „nyelvromlásról”, ám a nyelvtudomány ilyen kategóriát nem ismer, a szakkönyvek ilyet nem tartalmaznak. A „nyelvromlás” gondolata — mondtam — tudománytalan badarság. Az előadás után egy fiatalember felállt: szerinte igenis van nyelvromlás, például az előadásomban én is ilyen szavakat használtam, mint kommunikáció, s hogy Kazinczyhoz képest ez — és általában a mai nyelvállapot — bizony romlásnak tekintendő. Én megköszöntem a véleményét, de arra nem volt idő, hogy megkérdezzem, mit is akart igazából mondani.

Mert hát a kommunikáció valóban ronda és ellenszenves szó, de vajon lehet-e a nyelvromlás ismérve az, hogy ronda vagy ellenszenves szavakat használunk? Számomra a szafaládé is rendkívül ronda szó, és csúfnak találom az újabban használatossá vált ökumenizmus, eucharisztia, pasztoráció kifejezéseket, holott az általuk kifejezett tartalmak, tevékenységek szépek és tiszteletre méltóak. No de hogy Kazinczyék idejében kevesebb ronda szó volt-e forgalomban, azt képtelenség megállapítani, hiszen nincs tudományos kritériuma annak, hogy valami ronda. Ugye értik: én nem a rondaság létét vonom kétségbe, hanem a szaktudományos megfoghatóságát. A rondaság ismérvei szubjektívek, egyénenként és koronként változóak, tudományosan nem hasznáhatók.

De talán a fiatalember se gondolt ennyire szubjektív mércére, mint a rondaság. Mivel a kommunikáció latin jövevényszó, talán úgy gondolta, hogy az idegen szavak bekerülése a nyelvbe az, ami romlásnak tekinthető. Ám a tudományban ezt is indokolni kellene: miért romlás az idegen elemek behatolása? Ha nem tudom megindokolni, akkor ez puszta hittétel, posztulátum, amit hinni ugyan lehet, de észérvekkel fönntartani nem. Olyan rengeteg idegen szó áramlott mindig is a magyarba (és minden európai nyelvbe, Kazinczy korában is, ma is), hogy ez szemmel láthatólag a nyelvek működésének természetes velejárója, a szókincsbővítés egyik fő eszköze. A mai magyarban a kommunikáció, pizza, fritőz, szkinhed-féléket „romlásnak” tekinteni olyasféle laikus félreértés, mint ha valaki az emberi emésztőrendszerben tanyázó bélflórát (azaz baktériumokat) fertőzésnek tekintené és ki akarná irtani. Ha az idegen elemek behatolása romlás volna, akkor az orosz, angol, spanyol — melyek igen nagy számú idegen elemet fogadtak be — a legromlottabb nyelvek közé tartoznának. Mondanánk ezzel bármi értelmeset róluk?

Egyébként a rondaság nem vág egybe az idegen eredettel. Én például kínosan csúnyának találom a tősgyökeres magyar cubák szót (jelentése: „csirke- vagy libacomb”, „nagyobb húsdarab”), amelyet Kazinczyék korában még mindenki használt. Örömmel látom, hogy ez az ellenszenves szó kikopott a használatból, szerintem ezzel a nyelv nemhogy romlott volna, hanem egyenesen javult.

Amikor valaki „nyelvromlásról” beszél, valójában „nyelvcsúnyulásra” gondol. Ez ellen a tudomány nem emelhet szót, legyen mindenkinek ízlése és véleménye, de lássuk világosan ennek a szubjektív, tudománytalan voltát. Aki nyelvromlásról beszél, az — még ha egyébként nyelvész szakember is — arra az időre megszűnik nyelvész lenni, mert tudományosan nem igazolható vélekedéseket, hittételeket, ízlésbeli döntéseket ad elő. Olyan ez, mint ha valaki azt mondja, hogy a nők egyre csúnyábbak, mert míg régen fodros szoknyában, gondosan fodrászolt hajkölteményekkel jártak, addig most nadrágban és rövid hajjal szaladgálnak, ezt nem kell bizonyítania: úgy érzi, hogy csúnyábbak, kész. De ha azt állítja, hogy ez egyben a nők romlása, azt már bizonyítania kellene, például szociológiai vagy nőgyógyászati ismérvekkel.

A romlást a tudományban csak egy módon lehet bizonyítani: azzal, ha a kérdéses dolog kevésbé alkalmassá válik feladatának ellátására. Ha romlik valakinek a szeme, akkor rosszabbul lát, mint azelőtt. Ha romlik a közlekedés, akkor nem lehet olyan gyorsan célba érni, mint azelőtt. Ha romlik a nyelv, akkor nem lehet olyan jól használni, mint azelőtt. A fiatalembernek tehát azt kéne bizonyítania, hogy a mai magyar nyelv kevésbé alkalmas funkcióinak ellátására, mint Kazinczy korában. Erre azonban semmi nem mutat. Vigyázat: a laikus könnyen abba a hibába eshet, hogy elolvas egy szép, míves Kazinczy-korabeli szöveget, majd ezt összehasonlítja a mai műveletlenek vartyogásával. Ez súlyos módszertani hiba: a mai bunkókat az akkori bunkókkal kellene összevetni, csak sajnos az ő beszédük nem maradt fenn, bár sok jót nem várhatnánk tőlük szerintem. Ami az írásos gondolatkifejtést illeti, mondjuk Bibó István esszéinek nyelve nem rosszabb, mint Kazinczyé, sőt, talán hajlékonyabb, elegánsabb és gördülékenyebb. Hol itt a romlás?

Vagy vegyük a költészetet, melynek anyaga a nyelv. Ha egy művész rosszabb anyagból kénytelen dolgozni, mint elődei, az meg fog látszani munkáin: a silányabb festék, az olcsóbb márvány károsan hat vissza művészi teljesítményére, magyarán: művei gyengébbek lesznek, nem tudja kifutni művészi formáját. Mármost vajon Pilinszky János, aki a mai — állítólag romlott — magyar nyelven volt kénytelen verseket írni, gyengébbet produkált-e, mint Kazinczy? Nem, sőt. Igaz, Pilinszky Kazinczynál tehetségesebb költő volt; de ha a nagyjából azonos kaliberű Csokonaival hasonlítjuk össze, akkor se látjuk, hogy Pilinszky tehetségének kibontakozását gátolta volna a „romlott” anyag, mellyel dolgozott. A 20. század magyar nyelve sokkal nagyobb költői teljesítmények anyagául szolgált, mint a Kazinczy korabeli. Hol itt a romlás?

Vagyis szó sincs arról, hogy a magyar nyelv az utóbbi kétszáz évben kevésbé alkalmassá vált volna bármely funkciójának ellátására, a bölcsődaltól a nekrológig. Ebből viszont következik, hogy „romlásról” nem beszélhetünk, hiszen annak más ismérve nem lehet, mint a funkciók ellátására való alkalmasság. Hogy csúnyább lett-e a magyar nyelv Kazinczy óta? A nyelvcsúnyulás gondolata ellen nincs kifogásom, cáfolni nem tudom és nem is akarom, hiszen nem érinti a nyelvtudomány illetékességét.

Le a nyelvromlással! Éljen a nyelvcsúnyulás!