Mátrai írt egy eposzt. Ez a kényes helyzet logikailag három elemet tartalmaz: ír, Mátrai, eposz. A mondat főnévi szereplőit, Mátrait és az eposzt „argumentumoknak” nevezzük. Az ír igének tehát itt két argumentuma van: aki csinálja, és ami elkészül. Ugyanezeket az argumentumokat találjuk abban a mondatban is, hogy A Mátrai eposzokat ír; most ugyanis elvonatkoztatunk a konkrét nyelvi megformálástól (a „felszíni szerkezettől”), azaz hogy az ír ige jelen vagy múlt alakban áll, hogy van-e a főnevek előtt névelő — ezek más szabályok határása jönnek létre, nincs közük az argumentumszerkezethez.

A nyelvleírás egyik izgalmas feladata a (logikai) argumentumoknak és a (felszíni) mondatrészeknek — alany, tárgy stb. — a megkülönböztetése. A nyelv ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy egy adott argumentumszerkezetet többféle formában is ki tudjon fejezni, többféle felszíni alakban tudjon megvalósítani, vagyis a logikát a mondattannal mintegy ütköztesse. Ha azt mondom: a Mátrai által írott eposz, az argumentumszerkezet ugyanaz, ugyanaz a cselekvő (Mátrai) hozza létre ugyanazt a tárgyat (az eposzt). Csakhogy ez utóbbi példában a nyelvtani szerkezet már nem esik olyan szépen egybe az argumentumszerkezettel: az eposz itt nyelvtanilag nem tárgy, hanem alany (például A Mátrai által írott eposz unalmas), Mátrai pedig már nem alany, hanem határozó, lévén ő most a Mátrai által névutós szerkezet része. (Ilyenkor úgy nevezzük, hogy „vonzat szerepű határozó”, hiszen voltaképpen az egyik argumentumot fejezi ki).

Hagyjuk meg az „alany” és „tárgy” elnevezést a felszíni, nyelvtani elemzésnek (tehát a mondatrészeknek), és keressünk más nevet a logikai szerepekre, vagyis az argumentumokra, melyek a mondat átalakítása esetén is azonosak maradnak. A Mátrai-argumentumot ágensnek, az eposz-argumentumot páciensnek fogjuk nevezni. Ezek a latin szavak annyit jelentenek: cselekvő és szenvedő. (Ezért hívják az orvosok a szenvedőt, vagyis a beteget páciensnek.) A felszínen így-úgy alakíthatjuk a mondatot, attól még az argumentumok ugyanazok maradhatnak.

Az argumentum–mondatrész viszony alakítgatásának egyik hasznos eszköze a magyarban az által névutó. Figyeljük meg a következő példában a vessző utáni részt: Az irodalmi rendőrség letartóztatta Mátrait, mert az általa írott eposz unalmas. Lám, az által segítségével utalni tudunk az ágensre (Mátrai) anélkül, hogy alanyként kellene szerepelnie. Ez azért jó, mert így a főmondatban (a vessző előtti részben) egy másik ágenst is tudunk szerepeltetni (az irodalmi rendőrség). A teljes mondatban Mátrai kétszer van kifejezve: egyszer mint páciense a letartóztatásnak, s e minőségében ő a főmondat tárgya (Mátrait), másodszor mint az eposzírás ágense, s e minőségében ő a mellékmondatbeli írott igenév határozója (általa).

A nyelvi változás egyik mozgatója, hogy az argumentumszerkezetet és a felszíni szerkezetet a beszélők egyértelműbben meg akarják feleltetni egymásnak. Így jön létre az a szerkezet, hogy egy általam ismeretlen ember. Hagyományosan ez nem létezett, csak az, hogy egy számomra ismeretlen ember. Itt ugyanis a tagadást a -tlen végződés fejezi ki, ez viszont melléknévképző (fületlen bögre). Az ismeretlen szó tehát nem ige, hanem melléknév; s elvileg én egy melléknévnek nem lehetek az ágense. Nincs olyan, hogy *általam kellemes, *általam ellenszenves; melléknevekkel nem az általam a megfelelő, hanem a számomra: számomra ismeretlen, számomra kellemes, számomra ellenszenves.

No de a beszélők közben érzik az argumentumszerkezetet, hogy mégiscsak én vagyok az alany, s az alany lehetőleg legyen ágens; míg az, akit én ismerek, vagy aki nekem tetszik, vagy aki engem érdekel, az legyen páciens, hiszen rá irányul az ismerésem, tetszésem, érdeklődésem. Hiába melléknév az ismeretlen, a beszélők újabban az ismer ige argumentum­szerkezetét látják bele, ágens–páciens argumentumokkal veszik körül. Így jön létre az egy általam ismeretlen ember. Ilyet először 1980 körül hallottam (én még ma se mondanám, de hát konzervatív öreg polgár vagyok, ne énutánam tessenek menni).

Hadd mutassak néhány hasonlót alakulatot. Mindegyiket művelt, diplomás ember szájából hallottam az utóbbi három évben: általam érdektelen emberek ügyeivel foglalkozni; egy senki által nem érdekelt területen húzta meg magát; kifigurázta műveiben az általa nem tetszett angolmajmoló viselkedést (Bartók Rádió, a műsorvezető mondta!); általam nem látott, sohasem találkozott emberekkel; mindenki által nagyon szeretett és tetszett dolgokat. Némelyiket csak egészen átfogalmazva lehetne a hagyományos mondattan szabályaiba visszatömködni: például „egy olyan területen, amely senkit se érdekel” vagy „egy senki érdeklődésére számot nem tartó területen”.

Vegyük észre, hogy a felszíni mondattan önkényes megszorításokat tesz, amennyiben bizonyos igéket enged tárgyasan használni, másokat nem — miközben az argumentum­szerkezet azonos. Például a szeret ige tárgyas (én szeretem őt), de a tetszik nem (*én tetszem őt). A beszélők a mondattannak ezeket az önkényes „cikcakkjait” vágják át, mint a folyószabályozók a Tiszát: egyformán kezelik a két igéből képzett igeneveket, így jön létre a mindenki által nagyon szeretett és tetszett dolgokat.

Talán ez a jövő útja? Például a Rezső fejben tartotta a neveket ugyanazt jelenti, mint a Rezső emlékezett a nevekre. Mármost az egyiket, mivel a felszínen a tart tárgyas ige, hagyományosan is lehet által-lal kifejezni: a Rezső által fejben tartott nevek. A másodikat, mivel az emlékszik nem tárgyas ige (nem … a neveket, hanem … a nevekre), hagyományosan nem lehet által-lal mondani: a Rezső által emlékezett nevek — én ezt nem mondanám. De változnak az idők. Kérdem önöket: van már ilyen? És talán olyan is, hogy A közönség által undorodott jelenetek végül kimaradtak a fimből? Kénytelen leszek egy általam haragudott emberrel együtt dolgozni?