Az archaizmus görög szó, eredeti jelentése „régiség, ősi dolog”, töve az arkhé „kezdet, elő-” (ez bújik az archetípus „előkép” szóban is). A nyelv vonatkozásában az archaizmus általában azt jelenti: „elavult vagy régies szó, kifejezés, alak, szerkezet”, „nyelvi régieskedés” (így az Akadémiai Értelmező Késziszótár). Ha azt mondom: Szelj egy kis parízert, akkor archaizáltam, mert a szel ige a mai magyarban elavult. Az archaizálásnak ez a leggyakoribb formája, a lexikális archaizmus, tehát elavult szó választása korszerű helyett. Ilyen a szel, villanyos, menyegző, prókátor, ó (= régi). Kiejtési archaizmus is létezik, ösmer, ád, nékem, plebános, mert természetes beszédben ezeket már alig mondják. Elavult a -VÁN végű igenévvel való szerkesztés: Látván a helyzetet, segíteni próbált.

Ezek a példák valamiképp mind a stílust érintik, hiszen a beszélő-író minden esetben választhatott volna olyan alakot, amit ma semlegesnek érzünk: vágj, villamos, esküvő, ügyvéd, régi. A látván esetében választhatná a maibb látva alakot; ezzel az alaktani archaizmust kiküszöbölné (Látva a helyzetet…), de maga a szerkezet így is enyhén archaikus maradna, hiszen ma természetesebb a Miután látta… megoldás.

Idézetként, nyelvi zárványként használunk olyan kifejezéseket, melyek archaikus elemet őriznek. Például Ne vígy minket a kísértésbe; Engedtessék meg nekem; Ki mint veti ágyát; Se szeri (= szere, azaz ‘rendje, sora’), se száma.

Az archaizmusnak ez a közkeletű felfogása nem egyszerűen azt jelenti: „régi”, hiszen számos nyelvi elem van, amely régi, mégsem archaizmus, mert használata ma is természetes, stílusértéke semleges, normális. A római jog régi, de nem nevezzük archaikusnak. A régi nem feltétlenül régies. A magyar szem szó például iszonyúan régi, még az uráli ősnyelvből örökölte a finnugor, aztán az ugor, aztán a magyar, vagyis a beszédközösség legalább négyezer éve megszakítatlanul használja. Ezt onnan lehet tudni, hogy a szem szó — illetve valamilyen szabályosan módosult formája — máig használatos minden uráli nyelvben. A mai finnben silmä, az észtben silm, a mordvinban śelme, a vogulban šem, az osztjákban sem, a szamojédban säime alakban él. Mégsem mondhatnánk, hogy a mai magyarban a szem szó használata archaizmus, hiszen nincs erre a testrészre másik, maibbnak érzett szó.

Az archaizmus nem abszolút, hanem relatív fogalom. Az archaikus dolog nem attól archaikus, hogy régi, hanem attól, hogy régibb a normálisnál, a semlegesnél, az adott korban várhatónál vagy megszokottnál. A fenti stiláris archaizmusoknál a beszélő-író döntött úgy, hogy régies megoldással él, így ezt az egész kérdést tulajdonképpen a stilisztikába, retorikába, irodalomkritikába utalhatnánk (és általában utaljuk is, mi száraz nyelvészek).

Van azonban az archaizmusnak egy szűken szakmai, nyelvrendszeri értelme is. Eszerint például archaizmus, hogy a fagy szót alaki változás nélkül, tehát igetőképző hiányában is lehet igeként használni: Beállt a fagy (főnév); Minden reggel fagy (ige). Ez a magyar nyelv őskorában még normális megoldás volt, mára azonban megszűnt, s az igéket igeképzővel kell ellátni (ugyebár nincs olyan, hogy *Megröntgenték a tüdejét). A nyelvész ezt a fagy/fagy azonosságot mondattani archaizmusnak nevezi, mert már csak néhány szót lehet lehet ezen az ősi módon, kétféle mondattani szerepben (főnév/ige) használni. A beszélőnek azonban itt nincs választása, a Beállt a fagy; Minden reggel fagy mondatokban semmi stilárisan archaikus nincs, ezt nem lehet „modernebbül” mondani.

Igen érdekes archaizmus a nincsen igealak végén az -n, hiszen kijelentő módban már rég elavult az egyes szám harmadik személyben az -n végződés (ő vagyon, ő lészen, ő megyen, ő hiszen), az igék ma ilyen esetben vagy zérus, vagy -ik ragot kapnak (ő lesz-Ø, ő esz-ik). A nincsen-ben az a különös, hogy létezik végződés nélküli nincs alakja is, ám a kettő között nem találunk stiláris különbséget, nem nevezhetjük az egyiket archaikusabbnak a másiknál.

Hangtani archaizmusnak tekinthetjük az úgynevezett antiharmonikus szavakat, pl. híd, tilt, ahol a magánhangzó-harmónia „rosszul” működik, hiszen a várható *híd-en, *tilt-eni helyett híd-on, tilt-ani alakot találunk. Ezekben valamikor másféle i volt, mint a „rendes” i hangot tartalmazó — s máig rendesen működő — szív-en, int-eni alakokban.

A nyelvekben a rendhagyóságok többnyire archaizmusok, hiszen rendhagyóságok éppen azért léteznek, mert egy régebbi szabályrendszer összeomlása után használatban maradtak, s most mint elsüllyedt kontinens hegycsúcsai apró szigetekként látszanak ki a tengerből. Egy-egy ilyen archaikus sziget a fagy, a nincsen, a hídon, ilyen a német „erős” múlt idő (er sang „ő énekelt”, nem pedig *er singte), ilyen a román -esc- betoldása az igeragozás bizonyos személyeiben (vorb-im „beszélünk”, de vorb-esc „beszélek”, nem egyszerűen *vorb). Ám vigyázni kell: vannak mindenütt olyan rendhagyóságok, melyek frissen jönnek létre, gondoljunk csak a magyar interjú-v-ol rendhagyó -v- jére, vagy a luftbalon szó rendhagyó tárgyesetére: luftbalmot — ezek száz évnél nem régebbiek.

A nyelvrendszeri archaizmus nem vág egybe a fenti — irodalomban, retorikában használt — stiláris archaizmus-fogalommal, főleg mert ez utóbbi elsősorban a szókincsre, a szóválasztás régiességére vonatkozik, az pedig a nyelvésznek mindig másodlagos a nyelvtanhoz képest. A kettő annyiban egyaránt archaizmus, hogy valami régi dolognak a szokatlan, esetleges tobvábbélését konstatálja; csak míg a stiláris archaizmusnál a beszélő dönt úgy, hogy a „normális” helyett egy régi eszközt választ, a nyelvrendszeri archaizmunál azt mondhatnánk: maga Nyelvédesanyánk (ideértve a németek, románok Nyelvédesanyját), döntött úgy, hogy egy-egy ponton egy-egy régi eszközt tart életben.