Álmodoztak már önök egy olyan könyvről, amelyben minden benne van? Nos, itt az Osiris Helyesírás, ez a gusztusos, kövér kötet. Két részből áll: az első egy 420 oldalas Tanácsadó, mely minden eddiginél részletesebb kifejtése a magyar helyesírás elveinek (és olykor elvtelenségeinek, teszem hozzá), míg a második, nagyobb rész egy több mint ezer oldalas Szótár. A két fiatal szerző, Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila óriási munkát végzett, gondoljunk csak a könyvben lévő 101 689 utalóra. Szóval, első pillantásra kicsit ijesztő a könyv, ráadásul eléggé ömlesztett a tipográfia, folyik, folyik oldalakon át a rengeteg szöveg, lehetne szellősebb, didaktikusabb, néhol szinte kiált egy táblázatért a kifejtés.

A könyv, mint maga siet leszögezni, a Magyar Tudományos Akadémia által 1984-ben készített, jelenleg is érvényes helyesírási szabályzatot (az AkH-t) követi, azon semmiféle változtatást nem hajt végre, csak igen részletesen bemutatja, elmagyarázza és illusztrálja. Ez helyeselhető stratégia, hiszen aki ezt a könyvet hatezerért megveszi, azt szeretné tudni, hogyan alkalmazkodhat minél pontosabban a szabályzathoz, nem pedig azt, hogyan lehetett volna (vagy lehetne a jövőben) másképp szabályozni a magyar helyesírást. Olyasféle munka ez, mint amikor a jogászok egy érvényben lévő törvényt magyaráznak és illusztrálnak, annak a mindennapokban való alkalmazását mutatják be, és nem azon filóznak, hogy milyen másféle törvényt lehetne a dologgal kapcsolatban hozni, szigorúbbat vagy éppen lazábbat.

A joggal való példálózásom azonban csak hasonlat: Laczkó és Mártonfi emlékezteti az olvasót, hogy a jelenlegi szabályzat nem kötelező, nem törvényi szabályozás. Nem lehet valakit hatóságilag arra kényszeríteni, hogy — az AkH nyomán — a mozik nevében a mozi szót kisbetűvel írja (Odeon mozi), viszont a színházak nevében a színház szót nagybetűvel (Városi Színház); kedves nyelvtársak, nyugodtan írhatják fordítva, azaz Odeon Mozi és Városi színház, ebből még szabálysértési ügy se lehet, csak (mint a könyv írja) másodlagos szankcionálás. Ez szociológiai fogalom, azt jelenti, hogy az illetőt renitens, egyénieskedő vagy műveletlen személynek fogják nézni.

A könyv páratlanul részletes eligazítást ad a helyesírás legapróbb technikai kérdéseiben is. Ezek a legjobb részei. Az idézetek és címek írásának taglalása már szinte élvezetes a pontossága és a teljességre törekvése miatt — amiért például én a MÁV-menetrendet is élvezettel olvasom, vagy a telefonkönyvet: gyönyörűséges az olyan könyv, amelyben minden benne van. Eligazítást kapunk, hogy a pont mikor kerül az idézőjelen belül és mikor kívül, mi a teendő, ha félmondatot idézünk, és ha maga az idézet végződik három pontra. A rítus szépsége és praktikuma egyszerre. Ki tudja miért, az AkH nem szereti, ha a címeket idézőjelbe tesszük. Pedig az idézőjel szép és praktikus, én mindenkit buzdítanék a használatára. Figyeljük meg a következő mondatot, ha az AkH puritán rendelkezéseit tartjuk be: Megbeszéltük a kötelező olvasmányokat, különösen A játszma vége kavart nagy vitát. Ebből ugyebár nem derül ki, hogy „A játszma” című mű végéről van szó, vagy „A játszma vége” című mű egészéről, azaz a névterjedelmet (tehát hogy meddig tart a cím) nem jelöltük egyértelműen. Laczkó és Mártonfi felsorolják a névterjedelem jelölésének módjait, köztük az idézőjelet. Most már lecsaphatom a korrektor elé: tetszik látni, az Osiris Helyesírás is megengedi az idézőjelet: … különösen „A játszma vége” kavart nagy vitát.

Ezt a könyvet úgy fogjuk sokan és sokszor felütni, mint a jó szakácskönyvet, mely megmondja, hogy a húst sütés előtt kell sózni, a májat utána, és majonéz készítésekor az olajat csöpögtetjük-e a tojásba vagy fordítva. A szakácskönyvekben néha olyasmi is van, aminek kevés köze van a főzés tudományához, például az ünnepek felsorolása, terítési, háztartás-vezetési, sőt gyermeknevelési tanácsok. Nyilván arra gondolnak a szakácskönyv-szerzők, hogy sok háziasszonynak az az egyetlen könyv, amit kézbe vesz, legyen hát benne minden. A néprajzos vagy a neveléspszichológus meg berzenkedik: nem valók ilyesmik egy szakácskönyvbe, ahol nyilván túl egyszerűen vannak elintézve.

Hasonló a helyzet a helyesírási kézikönyvekkel: becsúszik sok olyasmi, ami nem helyesírási kérdés, és ezért a nyelvész berzenkedik. Az Osiris Helyesírás sem kivétel: elmondja, hogy „a birtokos személyjeleknek teljes szám- és személyparadigmájuk van”, amitől senki se fog helyesebben írni. Másutt 5 oldalon át sorolja a legnagyobb példányszámú magyar nyelvű lapokat (a Zsaru mennyiben helyesírási kérdés?).

Laczkó és Mártonfi néha nehezen találja a helyét a voluntarista preskriptivizmus és a liberális laissez-faire között. A következő mondatokat egyetlen oldalról (314) ragadtunk ki: „A felszólító mondat záró írásjele a felkiáltójel.” (Világos. Felszólító mondat egyenlő felkiáltójel.) „A felkiáltójelet általában ki kell tenni.” (Jé! Csak általában?) „Ezt a szabályt az írásgyakorlat… nem követi teljes mértékben” (Nem? Hát akkor miféle szabály ez?) „Gyakori, hogy a felszólító mondatot ponttal zárják le.” (Aha! Olyan ez a szabály, mint hogy szűznek kell maradni az esküvőig.) „A ponttal való lezárás az emóció hiányát jelzi.” (A pszichológus, az irodalmár feljajdul: emóció hiánya? Ilyen egyszerű ez?) Ne értsenek félre, nem azt kifogásolom, amit itt a szerzők írnak, hiszen igazuk van: a felszólító mondat végére vagy teszünk felkiáltójelet, vagy nem. De terhes és fölösleges az a balettozás, amit az akadémiai helyesírás egyes elavult „szabályai” körül végeznek. Nem mindig tudják eldönteni, vajon rezzenéstelen arccal közvetítsék-e az AkH előírásait, avagy mögülük kinézve, emberien mondják meg, mi a helyzet. Mint a vallásos fiataloknak szóló szexuális tanácsadás.

Nem merték például félretenni az „óhajtó mondat” ókorból öröklött — és a magyar nyelvtanban értelmetlen — kategóriáját, pedig a magyarban nincs óhajtó mód (optativus), így csak annyit kellett volna mondani, hogy a bár, bárcsak, csak, (vaj)ha kezdetű, óhajt kifejező mondatok végére lehetőleg felkiáltójelet tegyünk. A többi „óhajtóként” felsorolt mondatban felszólító igealak van (Gyógyulj meg!), arról az idézett helyen úgyis szólnak. Egyéb óhajt kifejező mondatokat (mint Eljönnél velem? vagy Látni óhajtom az eredményt.) nem említenek, ördög tudja, miért. Az olyan szakkifejezés pedig, hogy „történést kifejező mediális igéjű állítmány”, nem segít a háziasszonynak.

Nehéz dolguk van szerzőinknek az egybeírás ügyében. Lássuk be, minden helyesírási rendszer kénytelen durván egyszerűsíteni, hiszen a nyelvben létező sok átmeneti kategóriát egy 0/1 kapcsolóval kell jeleznie (mintha csak fehér és fekete szín volna), azaz vagy egybeírunk valamit, vagy külön. Olyan ez, mint ahogy a jogban meg kell szabni a kiskorú-nagykorú határvonalat; ez ma a 18. születésnap, ami nagyon ésszerű határvonal, de azt nem szabad gondolni, hogy az illető előző nap még gyerek, s azon az éjszakán válik felnőtté. Van, aki már 17 évesen felnőtt, és van, aki 19 évesen sem az. Az AkH megvonja valahol az egybeírás-különírás határát, talán ésszerűen, de azt nem szabad hinnünk, hogy amik az egyik, illetve másik csoportba kerülnek, azok között mindig döntő különbség van. Hogy valami összetett szó-e, az nem helyesírási, hanem nyelvtani-jelentéstani kérdés: az összetett szót a helyesírás jelölheti egybeírással (általában jelöli is: fehérbor), de távolról sem mindig (fehér bors). A szerzők okosan fejtegetik az összetett szó mibenlétét, de végül mégis azt mondják, hogy a fehérbor összetett szó (nyilván mert egybe kell írni), a fehér bors viszont „állandósult szókapcsolat” (nyilván mert külön kell írni). Ezzel azonban a helyesírás-farok csóválja a nyelv-kutyát. Bár egy-egy megjegyzéssel jelzik, hogy a dolog körkörös voltát ők is tudják („az írás nem tükrözi”, „nem húzható éles határ”), hamar visszabújnak a hagyomány kényelmes palástjába. Helytelenítem, hogy „összetett szó”-ként sorolják föl mindazt, ami egybe van írva, és „szókapcsolat” címen azt, ami nem. Egészen világossá kellene tenni, hogy az egybeírás-különírás elsősorban hagyomány; ha az AkH így rendelkezik, tartsuk be, de ne tegyünk úgy, mintha ez mindig elvszerű volna, és aki nem érzi ezt magától, az ne tudna jól magyarul. Némely összetett szavak egybeírandók, némelyek nem, mindenki nézze meg a szótárban és jegyezze meg, mint az ly-t, ez nem nyelvérzék vagy intelligencia kérdése, hanem a helyesírásnak mint konvenciónak a bemagolása, amit magam is a legmelegebben ajánlok minden művelt embernek. De közben tudni kell, hogy az olyan párok között, mint nagyigényű — nagy étkű, bérbeadás — nyitva tartás, útbaigazít — kerékbe tör, nincs nyelvtani különbség, ezek mind összetett szavak, és a helyesírásuk fordítva is alakulhatott volna.

Tetszik, hogy a könyv egy csomó helyen a hagyományt tekinti a helyesírás fő alapjának. Nem tesz úgy például, mintha mindent a kiejtés szerint írnánk, azaz mintha a színes, húszas, tetű-ben azért volna hosszú betű, mert ott hosszú hangot kell ejteni — nem, Laczkó és Mártonfi józanul kimondja, hogy a kiejtés ezekben ingadozik, sokan [szines, huszas, tetü] formában mondják, az írás azonban ettől független, tessék bemagolni. Ez sokkal rokonszenvesebb hozzáállás, mint azt a látszatot erőltetni, hogy a kiejtésnek az írást kellene követnie, azaz hogy a [színes, húszas, tetű] volna a helyes ejtés, mert az felel meg az írásképnek, mint azt némely rádióbemondók gondolják. Nem, a kiejtésnek nem kell tükröznie az írást, a kettő lehet független egymástól. (Azt nem tudom, miből gondolják a szerzők, hogy a Fáy név ejtése csak [fái] lehet, én ismerek ilyen nevűeket, mindig [fáj]-nak mondják magukat és mi is őket, találkoztam Fáyjal, nem Fáyval — ők talán rosszul mondják a saját nevüket? Ilyet sugallni nem pí szí!)

Nagyon sok embernek ez lesz az egyetlen könyv, amit a nyelvvel kapcsolatban a kezébe vesz, tehát mindent bele. Megejtő a szerzők pedagógiai elánja. Megtudhatjuk, hogy Poszeidón latinul Neptunus, hogy Héliopolisz arabul Baalbek, hogy a vezetéknevek használatát II. József tette kötelezővé 1787-ben, és hogy vegyjelek előtt hogyan használjuk a névelőt (A I atomtömege). Más a Mars-lakó (ami nem létezik) és más a marslakó (ami igen). Van plüss-szamár, strucc-család, és kedvencem, a Csörnöc-Herpenyő. A szótári részben még az is gyakran meg van adva, hogy kinek mi a keresztneve (pl. „Turnovszky Tamás, lásd még Voga”) — sajnos a Szentágotai, amit tényleg kerestem, pont nincs benne. Számtalan modern fogalom, márkanév, internetes rövidítés, nick kapott helyet, s az 1984-es AkH példavilága (pl. November 7 Erőmű) helyén immár DJ Newl szerepel. Végre beszél valaki a táblázatkészítés helyesírási vonatkozásairól is, hiszen ma már ez nem a nyomdászok privilégiuma. Megtudjuk, hogy a postscriptum úgy is elválasztható, hogy postsc-riptum, ami azért meredek egy latin tradíciójára valaha büszke kultúrában. A szótári rész dicséretesen bő, de jobb lett volna tiszta betűrendben adni, nem így bokrosítva, mert itt a fő a gyors használat, nem a logika lenne; a hegedűtanár-t én a Hegedűs után keresném, nem pedig a hegedű nél. A Tárgymutató pompás, részletes és áttekinthető (23 oldal!).

Vegyük meg ezt a könyvet, őszintén javaslom, bár az arab átírásra vonatkozó rész nevetségesen túlméretezett (és miért nem rendes táblázat, ha már ennyi?), viszont ezután be tudjuk jegyezni a naplónkba, hogy micsoda éjszakát töltöttünk a Szén-patak-völgyi kulcsosházban, sőt meg is tudjuk írni az illetőnek, hogy amíg élünk, nem feledjük azt a Szén-patak-völgyi kulcsosházi éjszakát.