Miért van hosszú nyaka a zsiráfnak? Azért, mondanák sokan, mert az elődei csak a magasban találtak ennivalót, nyújtogatták a nyakukat, mely ettől kissé megnyúlt; ezt a szerzett tulajdonságot átörökítették utódaikra, akik életük során továbbfejlesztették, majd továbbadták és így tovább. Ezt a magyarázatot sok művelt ember is elfogadná, pedig teljesen téves. A biológia kimutatta, hogy az információ csak a nukleintől a protein felé tud áramlani, visszafelé soha. Azaz: az élet során „tanultakat” nem lehet átörökíteni. Punktum. Örökletes tulajdonságok csak mutációval jönnek létre.

Minden tudomány attól érdekes, hogy olyasmit tanít, ami a naív szemlélő szerint nem úgy van, sőt aminek a „józan paraszti ész” az ellenkezőjét vélné igaznak. Mármost ha ez igaz olyan klasszikus, bevett tudománynál, mint a biológia, mennyivel inkább így van egy viszonylag fiatal (mindössze 200 éves) tudománynál, mint a nyelvészet!

A nyelv higgadt vizsgálatát már az is nehezíti, hogy a nyelv nehezen hozható sajátmagunktól kellő távolságba, ami pedig a véleményalkotáshoz szükséges volna. Gyakran olvasok ma is ilyet: „nyelvünk, magánhangzóink, »ban/ben« ragunk” – miközben a biológus nem ír olyat, hogy „sejtmagjaink, nyirkunk, mellékvesénk”, pedig sejtmagjai mindenkinek vannak. Elkelne tehát némi távolságtartás, mielőtt a nyelvről – bárki nyelvéről – nyilatkozunk.

A nyelvvel kapcsolatos tévhiedelmek egyike az, hogy a nyelvben bizonyos dolgokra „szükség” volna, másokra meg nem. Sokan azt hiszik, hogy idegen szó átvétele csakis akkor helyeselhető, ha arra „szükség” van. Egyrészt szögezzük le, hogy a nyelvben semmit sem lehet „helyeselni” (ez olyan volna, mintha az állattanban mondjuk a hörcsögöt helyeselnénk), másrészt a nyelvben nem értelmezhető a „szükség” fogalma. Igaz, a nyelvek sokszor az új jelenségekre, találmányokra azok nevét is átveszik (telefon, kommunális), ám sokszor éppen a régi szavaikat alkalmazzák (pl. a magyar kocsi, piac, felhív szavakat száz éve még ismeretlen dolgokra használjuk); és fordítva, régi és változatlan dolgokra egyszercsak új szavakat vesznek át (pl. a magyarban a német sógor, az ótörök kék, a latin sors), holott e dolgok nyilván azelőtt is ismertek voltak. A dolog és szó közti kapcsolatot az is bonyolítja, hogy új jelenséget, alosztályokat nemcsak szavakkal, hanem szerkezetekkel is ki lehet fejezni. A magyarban például két gyümölcsöt (német Pfirsich – Marille) ugyanazzal a névvel illetnek: barack, de persze pontosítható, hogy őszi vagy sárga. Most akkor van vagy nincs a magyar nyelvben szó e két gyümölcsre? Ha van, miért jó ez? Ha nincs, miért baj? Ezek nem értelmes kérdések a nyelv igényes tanulmányozója számára.

A régi magyarban nem volt a/az névelő, s csak jóval a honfoglalás után alakult ki. Szükség volt rá? Talán, hiszen a németben is van; de akkor a cseh nyelvnek miért nincs mindmáig szüksége névelőre? És vajon ha akkoriban élünk, kétségbeesetten hadakoznunk kellett volna ez útálatos najmódi labanc rákfene, a névelő ellen?

Azt sem mindenki látja világosan, hogy az idegenből átvett szavak nagyban gazdagítják a nyelvet. Milyen jó, hogy a magyarban a helytelen szó mellett az inkorrekt is létezik, hiszen például az üzleti életben más a helytelen lépés és más az inkorrekt lépés. Az idegen szavak először mindig „kilógnak” a nyelvből, és fokozatosan illeszkednek be – vagy kihullanak. Ezt nem valamiféle „szükség” szabályozza. Nem tudjuk, miért lehet hagyomány helyett tradíciót is mondani, míg személyiség helyett sosem mondunk perszonalitást.

Vegyünk két mondatot: A pásztorok szerdánként a kocsmában táncolnak, illetve A kompjúteres innováció alfája és omegája a szoftver. Mindkettő (az és, a kivételével) csupa idegenből átvett szóból áll. Persze, az első mondatot én is „magyarabbnak” érzem, de ez csak az átvételek régebbi volta miatt van: volt idejük elmagyarosodni. Majd ötszáz év múlva a második mondatot is magyarnak érzik. Miért volna ez baj? Miért volna épp most olyan kitüntetett kor, hogy ebbe az állandó folyamatba (átvétel – beillesztés – elmagyarosodás) bele kellene avatkozni? Hogy mit emel be a nyelv, hogy merre változik, nemigen lehet befolyásolni, azt a közösség spontán dönti el.

Tévedés továbbá, hogy bármely nyelv fejlődne vagy „romlana”, hanyatlana. A mai olaszt nem lehet sem a latin nyelv fejlettebb, sem pedig romlottabb változatának tekinteni; a nyelvek, amióta ismerjük őket (kb. 6,000 éve), nem mutatnak minőségi változást, nem lesznek sem egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, sem jobbak, sem rosszabbak. A ma élő nyelvek között sincsenek „primitív” nyelvek. Ezt nehéz elfogadni, hiszen a társadalom, a kultúra, a hit nagy fejlődésen ment át – mégis így van, a nyelv ugyanis inkább az ember biológiai lényéhez kapcsolódik, mint szellemi-kulturális lényéhez. A nyelv szerkezete, rendszere nem tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; példa erre a hímnem-nőnem, mely egyes nyelvekben hiányzik, ám ez korántsem mutatja azt, hogy beszélőiknek a férfi-nő megkülönböztetés kevésbé volna fontos. Az egyetlen nyelvi terület, mely valamennyire összefügg a társadalom életével, a szókincs. Valóban, bizonyos szavak megjelenése-eltűnése jelezheti az élet változásait (pl. sztahanovista), de – mint láttuk – itt sincs szükségszerű, logikus kapcsolat (pl. a párttag szó változó súlyát, tartalmát az utóbbi évtizedekben nem tükrözte e szó nyelvi viselkedése, vagy új szó megjelenése).

A nyelvész számára kevésbé érdekesek, a laikust viszont annál inkább érdeklik (néha bosszantják) azok az újítások, melyek nem a kifejezendő tartalommal vannak összefüggésben (azaz nem mást fejeznek ki, mint az addig használt alakok), hanem a beszélő érzéseit, helyzetét, hozzáállását mutatják – azaz társadalmi jelzőeszközök. Ide tartozik a tájszólás, a szleng, a trágárság. Ezeket óvni, gondozni kell. Van helyzet, ahol sokkal megfelelőbb azt mondanom: Kilóg a belem a melótól, mint azt, hogy Belefáradtam a munkába, mert a megszólítottak így fognak maguk közé tartozónak érezni. A beszéd fontos feladata a közösségvállalás – ugyanúgy, mint az öltözködésé. A divatok, népviseletek, esküvői vagy szabadidőruhák nem alapfeladatukban különböznek (hiszen egyaránt védik testünket az időjárás viszontagságaitól), hanem abban, hogy viselőjüket egy adott közösség, nem, korcsoport, helyzet részévé teszik.

Sörözgetés közben valaki Mexikóról mesélt: fölkereste az őserdei indiánokat is, részt vett katolicizmusba oltott, de mélyen pogány jellegű miséjükön. Vallásról, Istenről, pogányságról került szó, és ott ülő fiatal barátunk kiszorult ebből a felnőttes eszmecseréből. Aztán egyszercsak megkérdezte: A bennszülöttek milyen szerkóba nyomulnak? (Azaz: milyen viseletben járnak?) Komoly, érdeklődő kérdés volt, a társaság nem is vette észre az éles stílusváltást. Én pedig, nyelvész agyammal, elgondolkoztam: a fiú a szleng használatával visszahozta magát a beszélgetésbe, jelezte, hogy van hozzá köze, hogy fiatalos értékrendjét – a nemzedéki szakadékot áthidalva – hozzákapcsolja e komoly beszélgetéshez. Súlyos hiba lett volna rápirítani, mert ezzel mintegy visszautasítottuk volna közeledését.

Hasonló körültekintést, higgadtságot ajánlok a sokat vitatott idegen (főleg angol) nyelvű feliratok, reklámok ügyében. Az utóbbi hetekben sokan írtak ezek ellen a sajtóban, s nem vonom kétségbe értékféltő jószándékukat. E „konzervatívabb” véleményekkel szemben nyelvészek egy csoportja (magam is) nyilatkozatban fejezte ki, hogy nem javasolja adminisztratív tiltás vagy bírságolás bevezetését. Lehet, hogy sokakat irritálnak az üzleti élet divatkilengései, dehát a divat már csak ilyen. A magyar nyelvet mindez a legcsekélyebb mértékben sem fenyegeti. Ráadásul a reklámipar tudja, mit csinál: ha nem volna az angol, francia, stb. elemeknek „hívása”, társadalmi jelzőszerepe, sőt: ha a közönség undorral elfordulna ezektől, akkor nem használnák. Burjánzásukat magánemberként persze bárki elítélheti, de nyelvészként vagy törvényalkotóként nem.

Szemléletváltásra van szükség a nyelv művelésével, ápolásával kapcsolatban, olyasfélére, amilyen a természettel kapcsolatban már lejátszódott. Emlékszünk ott is a „hősi” időkre, amikor azt hittük: leigázzuk, ráncbaszedjük, „fertőtlenítjük” a természetet. Nem lesz többé kártékony rovar, burjánzó gyom, szikes sivatag, mindent megold a rovarirtó meg a folyók elterelése. Ha nem tetszett valami, odacsaptunk. Aztán megértettük: nem kell mindenbe beavatkozni, hagyni kell a természetet, különben megbillen az egyensúlya, és éppenséggel elvadulhat, rossz irányba csúszhat, holott a belső egyensúlya a legfontosabb. Mindenekelőtt tanulmányozni kell a természetet, tudományosan vagy akár amatőr természetjáró módjára. Csendben, alázattal figyelni működését, és csak aztán, ha nagyon muszáj, finom kézzel picit segíteni, egy-egy növénynek, állatnak nagyobb esélyt adni. Jobb a szúnyogok hadát eltűrni a tóparton, mint döglött halak között fürödni. Jobb eltűrni embertársaink másféle vagy bosszantó nyelvi megnyilatkozásait, mint örökös szekírozással és ítélkezéssel elijeszteni őket a nyelv szeretetétől, a szavak mérlegelésétől, a maguk értékeit, társadalmi helyzetét, életkorát – akár efemer divathóbortokkal is – kifejező nyelvhasználattól.

A nem magyar nyelvű feliratok kihelyezését már csak azért sem korlátoznám, mert a Kárpát-medencében ez nem bölcs dolog. Mi is nagyvonalú többnyelvűséget várunk el a környező országoktól, vagyis hogy mindenki olyan nyelven írhassa ki a kiírnivalóját, ahogy a hagyománya vagy az üzleti érdeke kívánja. Isten ments, hogy ezt éppen a Magyar Köztársaság korlátozza. Vagy talán taxatív listát csináljunk, hogy mely nyelveken szabad kiírni valamit és melyeken nem? Románul igen, angolul nem?

Egészen más dolog az idegen szavak ködösítő, fitogtató vagy kirekesztő használata, amikor tehát olyat mondunk-írunk, amiről tudjuk, hogy mások nehezen értik. Ez azonban nem nyelvészeti, hanem erkölcsi kérdés; ráadásul ezt magyar szavakkal is ugyanúgy el lehet követni. Hány hatóság ír riasztó jogi hangvételű levelet, amely – akár színmagyar szakaból szőve – a címzettnek érthetetlenül és fenyegetően hangzik? Erről az embereket vaalóban le kell nevelni, ugyanúgy, mint más visszás magatartásformákról. De, hangsúlyozom, mindez már nem a nyelv, hanem a nyelvhasználat (szaknyelven: a „beszéd”) körébe tartozik.

Föl nem foghatom például, hogy nyelvész – mint nyelvész! – hogyan nyilatkozhat a trágár beszéd ügyében. Hiszen ez tipikusan nem a nyelvet, hanem annak társadalmi használatát érinti. A trágárságok hagyományos magyar szavak, hangalakjuk, ragozásuk, mondatbeli szerepük semmi szabálytalant vagy „romlottat” nem mutat: egyedül társadalmi jelzőszerepük sajátos. Ha ez nyelvi kérdés volna, akkor a bírálók nyilván a trágárságok illedelmesebb szavakkal való helyettesítését javasolnák, pl. Ki a hímvessző törődik ezzel? vagy A prostituált életbe! Ezt nem ajánlja senki; eszerint nem a szavakkal van baj, hanem a tartalommal, vagyis hogy a nemiséget, anyagcserét, stb. emlegetik az emberek. (Mintha az optikus zsörtölődne, hogy a szemüveggel mindenféle rondaságot is megnézünk.) Ám az, hogy miről beszélünk, tehát mondataink tartalma, egyáltalán nem a nyelvészet illetékessége – hiszen akkor a nyelvész fölemelhetné szavát a Kétszer kettő az öt mondat ellen is, mivel helytelen tartalmú. De nem teheti, mert e mondat nyelvileg kifogástalan. Hitler gonosz és uszító beszédei ugyanolyan kifogástalan németséggel szóltak, mint Thomas Mann szép és igaz regényei. Van, aki úgy fogalmaz: nyelvünk „elszemetesedett”. Ez értelmetlenség: a beszéd talán elszemetesedhet, ugyanúgy, ahogy talán a gondolkodás vagy az érzelmi világ is – de a nyelv nem. Legföljebb változhat, mint ahogy változik is, amióta létezik, és ez így lesz a jövőben is, ám változásai nem okoznak gondolkodásbeli vagy pláne erkölcsi változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom se tükrözi a nyelvet.

A nyelv művelése, ápolása nagyon fontos feladat. Ehhez türelemre, sok megfigyelésre, és még több tanulásra van szükség. Ebben kell a nyelvésznek, nyelvművelőnek segítenie. És igen, helye van a nyelvi illemtannak, ahogyan a jó illemtanár is megtanítja: hova kell nyakkendőben és hova kell bermudában menni, és hogy a kettő nem ötvözendő. De rossz illemtanár az, aki mindig mindenhova nyakkendő felvételét ajánlja.

Úgy kell a nyelvet művelni – ha tetszik, védeni! – mint a modern környzetvédelemben a természetet. Rossz szolgálatot tesz a nyelvnek és használóinak, aki rovarirtóval jár a szavak erdejében. Még akkor is, ha fülébe egyik oldalról újangol dal rivall, a másik oldalról szúnyog koma hegedül.