Minden nyelvben vannak olyan erőszakos szabályok, melyek a rendes szabályokat maguk alá gyűrik és magukhoz ragadják a vezetést. Úgy is mondhatjuk, hogy felülkerekednek a rendes szabályokon, ezért „felülkerekedő” szabályoknak nevezzük őket. Vegyünk egy példát a hangsúlyozásból. A magyarban — mint a nyelvekben általában — a teljes jelentéssel bíró szavak (a lexikális szavak, vagyis főnevek, igék, ilyesmik) hangsúlyosak. Abban a mondatban, hogy Mátrai napozott a forró sziklán, egyedül az a névelő nem hangsúlyos (mert nem lexikális szó, hanem funkciószó), a többiek igen. Jelöljük a hangsúlyt csupa nagybetűvel, hogy ily módon lekottázhassuk a kiejtést: MÁTrai NApozott a FORró SZIKlán. Az alapszabály, a „gyári beállítás” tehát az, hogy a lexikális szavak, így az igék is, hangsúlyosak: NApozott.

Ezen azonban felülkerekedik a tagadó hangsúlyozás szabálya: MÁTrai NEM napozott a FORró SZIKlán. Ha tagadószó van az ige előtt, akkor az ige — bármilyen hosszú, bármit jelent, bármilyen alakban van — elveszíti hangsúlyát: NEM él PESten; NEM igyekezett MEGfelelni; hogy NE polimerizálódhassanak a VEgyületek. Ezekben az ige „csüggő” helyzetbe kerül (szakszóval: enklitikus lesz), mintegy a tagadószóhoz simul és azzal egy szónak hangzik. Ezért van, hogy a kevésbé műveltek, akik a szóhatárokat nem az iskolában tanult logikával, hanem természetes füllel igyekeznek megállapítani, gyakran egybeírják a tagadószó + ige kapcsolatot: „nemakarok menni”, „nemtudta megmondani”, „netessék haragudni”. Az ő eljárásuk is logikus, mert azt a szabályt alkalmazza, hogy ha egy magyar szó hangsúlyos, akkor a hangsúlynak az első szótagra kell esnie, következésképp a hangsúlytalan szótagoknak még az előző szóhoz kell tartozniuk. A vörös+bor, győzelem+ittas alakulatokban a bor, ittas elem hangsúlytalan, s így nem önálló szó, hanem az előző szóhoz tartozik, amit a helyesírás egybeírással jelöl is: vörösbor, győzelemittas. Az iskolázatlan író jól látja, hogy a magyarban jogosítatlanul nem lézenghetnek hangsúlytalan szótagok a mondatban. Kétféle jogosítása van a hangsúlytalanságnak: ha az illető szó funkciószó (a, hogy, én), vagy ha az előző hangsúly által megkezdett szóba tartozik (vörösbor, győzelemittas). E gondolatmenet szerint a nem+akarok, ne+tessék is egy szónak tekinthető.

A nem+akarok, ne+tessék típusúak különírása a magar helyesírás megalkotóinak döntése: ők úgy döntöttek, hogy a helyesírás itt ne vegye figyelembe a felülkerekedő hangsúlytörlő szabályt s két szónak írja az egyetlen szónak hangzó kapcsolatot: nem akarok, ne tessék. Érdemes megjegyezni, hogy a cseh helyesírás az ellenkező utat követi: a cseh nyelvben ugyanúgy törlődik az igék hangsúlya tagadószó után, mint a magyarban, ám a csehek egybeírják a ne tagadószót az igével, pl. nevím ’nem tudom’, cvlovecve nezlob se ’ember, ne mérgelődj’. A helyesírások kialakulása, összevetése azonban — mint ebből is látjuk — inkább kultúrtörténet, mint nyelvészet. A magyar és a cseh igehangsúly-törlő szabály attól nem lesz más, hogy a helyesírási tradíciók éppen az ellenkező megoldást választották.

Felülkerekedő szabály még az, hogy az igekötő (mely mindig hangsúlyos), a tagadószóhoz hasonlóan törli az utána álló ige hangsúlyát: PISZkál de MEGpiszkál, KAtalogizál de BEkatalogizál, ver de AGYONver, FOgom de ÁT fogom küldeni, SZErette de EL szerette volna kérni. Jegyezzük meg, hogy a magyar helyesírás az utóbbi kettőnél — ismét figyelmen kívül hagyva a felülkerekedő hangsúlytörlő szabályt — logikai okokból külön írja az igekötőt az utána álló igétől: át fogom, el szerette, miáltal úgy tesz, mintha itt a fogom, szerette igéken hangsúly volna (azaz mintha nem az előző szóhoz simulnának).

A legérdekesebb ilyen szabály a majd szóval kapcsolatos. Ha ezt a szót ’majdnem, jóformán’ értelemben használjuk, akkor ő maga hangsúlyos, viszont törli az utána álló igekötő hangsúlyát: Amikor HALlotta, MAJD elHÁNYta magát. Szegényt MAJD agyonVERték. ÚGY HÍzelgett, MAJD beléjük BÚJT. (Figyelem: mindez nem érvényes akkor, ha a majd szót ’ezután, hamarosan’ értelemben használjuk. Itt a szokásos hangsúlyozást találjuk, vagyis az igekötő hangsúlyos, az ige nem: Böfögött, majd ELhányta magát = ’ezután’. KÖrülfogták szegényt, majd Agyonverték = ’hamarosan’.)

Azért szokatlan ez a ’majdnem’ értelmű majd-szabály, mert az igekötő egyébként mindig hangsúlyos szokott lenni. Ráadásul itt az ige maga hangsúlyt kap (HÁNYta, VERték, BÚJT), jóllehet igekötő után áll, s így a fentebbi szabály értelmében hangsúlytalannak kéne lennie. A hangsúlyozás tehát a ’majdnem’ értelmű majd után a megszokottnak éppen a fordítottja: a várható ELhányta helyett elHÁNYta, Agyonverték helyett agyonVERték, BEléjük bújt helyett beléjük BÚJT.

De mi történik akkor, ha nem igekötős ige áll a majd (= ’majdnem’) után? Hogyan fejezzük ki azt, hogy ’olyan ideges volt, hogy jóformán ordított’? Most jön a meglepetés: ezt nem lehet majd-dal mondani, nincs olyan, hogy *Olyan Ideges volt, hogy MAJD ORdított. Vagy kell közé egy igekötő (…MAJD rámORdított, …MAJD felORdított), vagy be kell szúrni a -nem szócskát: …MAJDnem ORdított. Igekötőtlen ige előtt tehát ebben az értelemben nem lehet használni a majd szót, csak a hosszabb majdnem alakot: …MAJD elSÍRta magát = …MAJDnem SÍRT. Úgy látszik, ez a majd megköveteli, hogy az utána jövő elem hangsúlytalan legyen, s az azutáni legyen hangsúlyos: „majd + hangsúlytalan + hangsúlyos”, vagy ritmizálva: „MAJD + ti + TÁ”. Mivel az ige első szótagja a magyarban nem lehet hangsúlytalan, nincs olyan megoldás, hogy *…MAJD orDÍtott; a *…MAJD sírt pedig végképp rossz, mert hiányzik a harmadik elem. A majd után vagy a -nem elem, vagy az igekötő kénytelen kitölteni a hangsúlytalan helyet — pedig a tagadószó is, az igekötő is szigorúan hangsúlyt kívánna a magyarban. De az erőszaknak engedni kell.