Site Tools

Nádasdy Ádám

A nyelv két serpenyője

ÉS, Feuilleton, 2012. március 9.

Nagyon bonyolult fogalom az egyszerűség. Azt mondja a múltkor egy idős hölgyismerősöm: „Istenem, mennyivel egyszerűbb ma a világ, csak fogod a telefont és hívod New Yorkot, és 3 percen belül megtudod, amit akartál. Kislány koromban a levél egy hét alatt ért oda, a válaszra két-három hétig kellett várni.” No persze. Neki, a felhasználónak egyszerűbb, ám ez azért lehetséges, mert a világ hallatlanul bonyolult lett. Egyrészt maga a telefonkészülék, amit használunk, igen bonyolult szerkezet, másrészt egy komplex műszaki hálózat biztosítja a telefonkapcsolatot Szeged és New York között. A felhasználónak egyszerűbb lett, de a rendszer, a működési feltételek ezerszer bonyolultabbak. Mi egyszerű és mi bonyolult?

Toppanék

A nyelvről sokan azt gondolják, az idők folyamán egyszerűsödik. Ennek vannak látványos jelei: mindig vannak nyelvi elemek, amelyek régen használatosak voltak, majd eltűnnek s velük valamely finom distinkció is eltűnik. Petőfi azt mondja: toppanék. Ez a fajta múlt idő (az ún. „elbeszélő múlt”) kiment a használatból, helyette ma csak toppantam van. Ez bizony veszteség, hiszen nem arról van szó, hogy a toppanék átalakult toppantam formává (azaz „T-múlttá”); itt kettő volt és egy maradt. Valamikor a „T-múlt” meg az „elbeszélő múlt” mást-mást jelentett (a nevük persze utólagos). A víz apada más volt, mint A víz apadt. Az apada volt a rendes múlt (mit csinált a víz? hogyan mozgott? milyen folyamat látszott rajta?). Például A víz egész nap apada. A ma használatos T-múlt eredetileg csak a végállapotot, az eredményt fejezte ki: A víz apadt (azaz le van apadva, már sekély), ezt az általános nyelvészetben „befejezett múltnak” nevezik.

A magyarban ez a jelentés-megkülönböztetés az évszázadok során elhomályosult, a kétféle múltat elkezdték keverni, felváltva használni, s a 19. század közepétől az eredeti (az elbeszélő) múlt már nem különbözött jelentésében a T-múlttól, pusztán annak régies, „elbeszélő” szinonimája lett (innen a név), s lassan ki is veszett. Helyére behatolt a T-múlt, mely eredetileg csak a befejezettséget, nem magát a folyamatot fejezte ki, ám hogy egyeduralkodó lett, ezt az árnyalatát elvesztette: A víz egész nap apadt. Jegyezzük meg, hogy ez nem ritka jelenség, ilyesmi történt a franciában, olaszban, németben, ahol — legalábbis a fesztelenebb stílusban — az ’ő énekelt’ kifejezésére a régebbi il chanta, egli cantò, er sang helyett ma már inkább az il a chanté, egli ha cantato, er hat gesungen a használatos. (Érdekes, hogy az egyébként oly szívesen újító-egyszerűsítő angol szilárdan kitart a he sang és a he has sung megkülönböztetése mellett. Minden nyelvnek megvannak a szeszélyei.)

Tehát kétféle, logikusan megkülönböztetett múlt idő helyett ma csak egyet használunk, ez bizony egyszerűsödés. Hogy az egyszerűsödés veszteség-e, ez nagyon érdekes kérdés, gondoljunk a Bauhaus bútortervezőire, őszerintük az egyszerűsödés biztos nem veszteség. Hogy a nyelvvel kapcsolatban az egyszerűsödést miért érzik sokan veszteségnek, arra még kitérünk. Az mindenesetre tény, hogy a kétféle múlt idő felszámolásával a magyar nyelvtan egy több oldalas fejezetét mintegy kiszedtük a könyvből. Ezt ilyen értelemben a mérleg „veszteség” (azaz egyszerűsödés) serpenyőjébe tehetjük.

De nézzük meg jobban, mit csinált Petőfi, amikor felkereste édesanyját: A kis szobába toppanék — mondja. Megtárgyaltuk, hogy a múlt időt már nem így képezzük, úgyhogy kísérletképpen cseréljük le a mai alakra, hogy akkor tényleg maivá lesz-e. Így hangzik: A kis szobába toppantam. Csakhogy ez így ma nem természetes, inkább úgy mondanánk: Betoppantam a kis szobába (vagy akár fordítva: Amikor a kis szobába betoppantam,…) Igaz, hogy a kétféle múlt időből az egyiket föladtuk, de helyette a nyakunkba vettünk egy nem kevésbé bonyolult dolgot: az igekötők „befejezettségi” (perfektív) használatát. A Halotti Beszéd (1195) még így fogalmazhatott: Tilutoá űt igy fa gyimilcsétűl, azaz Tiltá őt egy fa gyümölcsétől; ma ez már Eltiltotta őt… lenne minden jóérzésű magyar tollából-szájából.

Az első állapot tehát az volt, amikor egy igazi múlt idő volt (toppanék, apada), és mellette létezett egy T-alakú állapotkifejező. (Igenévi jelzőként ma is megvan: olvasott ember, töltött káposzta, járt út.) Réges-régen lehetett azt mondani: (1.) Nadrágom szárada (órák hosszat kint a napon) illetve (2.) Nadrágom száradt (azaz már nem vizes). A mai állapotban az elsőt mondjuk úgy, hogy (1.a) A nadrágom száradt (órák hosszat kint a napon), és a másik helyébe behoztuk a perfektív igekötőt: (2.a) A nadrágom megszáradt. (Létezik erre még A nadrágom meg van száradva megoldás is.) Az igekötőzés tehát teljes mértékben kipótolja (figyelik: nem „pótolja”, hanem „kipótolja”!) az igeidő-veszteséget, izmosan és rohamosan gazdagszik, gondoljunk csak a bealudtam, lerendeztük, eldeformálja stb. alakokra. Ez megy a mérleg „nyereség” (azaz bonyolódási) serpenyőjébe, hiszen betettünk egy terjedelmes (és egyre bonyolódó) fejezetet a magyar nyelvtanba: az igekötők befejezettségi használatát.

A négyzet és az angol szórend

Az előbb azt mondtam, hogy a nyelvész látja az egyszerűsödést. De nem egyértelmű, hogy mi egyszerűsödés és mi nem. Mondhatjuk-e, hogy a mértanban a négy szögű síkidomok közül a legegyszerűbb a négyzet, melynek minden oldala egyforma és mind a négy szöge derékszög? Kell ennél egyszerűbb síkidom? Ez azonban csalóka érvelés, mert éppen a négyzet definíciója a legbonyolultabb (azaz leginkább megszorított). Az általános négyszög leírása csak ennyi: négy szöggel rendelkező síkidom. A téglalapé: négy szöggel rendelkező síkidom, melynek minden szöge derékszög. A négyzeté: négy szöggel rendelkező síkidom, melynek minden szöge derékszög, és minden oldala egyforma hosszú. Azért a legbonyolultabb a négyzet, mert egy csomó lehetőséget ki kell zárnunk ahhoz, hogy tényleg csak négyzetek legyenek a halmazunkban: nem szabad hegyesszögének lennie, nem szabad különböző oldalhosszainak lennie. Vagyis ahhoz, hogy valami kielégítse a „négyzet” definícióját, több dolognak kell megfelelnie, mint az általános négyszögnek vagy akár a téglalapnak. A csak négyzeteket létrehozó rajzolási szabály (a generatív szabálysor) bonyolultabb, mint a tetszés szerinti négyszögeket (köztük véletlenül négyzeteket is) létrehozó szabály.

Minél több dolgot nem szabad, annál szűkebb a kérdéses alakzathoz vezető ösvény — tehát annál bonyolultabb eljutni oda! Ilyen az angol szórend. Azt gondolhatnánk, hogy az angol szórend a legegyszerűbb, mert csakis alany + ige + tárgy elrendezést enged meg: John saw the film ’János látta a filmet’. Nem lehet más sorrendben mondani — szemben például a magyarral, ahol létezik János a filmet látta, A filmet látta János, és így tovább, mind a hat lehetséges sorrendben. Mármost akkor az angol a bonyolultabb vagy a magyar? A síkidomos érvelés alapján világos, hogy az angol, mert olyasféleképp korlátozott, mint a négyzet („csak így meg így szabad szerkeszteni”), míg a magyar sokkal egyszerűbb, hiszen nincs megszorítás a három elem sorrendjére („rakd, ahogy akarod”) — legalábbis leírva, mert bizonyos elrendezések csak kontraszthangsúllyal, ún. fókusszal lehetségesek, pl. János a FILMET látta. De most hadd egyszerűsítsek.

Ez út hazámba

Amit a réven, azt a vámon. Például a magyarban van egy e szócska ( E kérdésben egyetértünk), melyet „mutatónévelő”-nek nevezhetünk. Régebben volt neki ez változata, mely magánhangzó-kezdetű szó előtt lépett fel. Idézetekben, irodalmi szövegekben még őrizzük: Ez út hazámba visszavisz. Tehát a kérdéses szónak e/ez alakjai voltak, ahogy a névelőnek ma is a/az alakjai vannak. Az e szócskát ma is használjuk, bár csak írásban meg szónokias stílusban ( Ki fogja e gondokat megoldani?). Ám a párja, az ez kiveszett a használatból. Míg ma is írhatom, hogy E megállóhelyen jegykiadás nincs, azt már nem írhatom, hogy \* Ez állomáson jegykiadás nincs. Ehelyett más megoldást kell alkalmaznom: Ezen állomáson…, Ezen az állomáson…, A jelen állomáson…

Kétségtelen, az ez mutatónévelő eltűnése a veszteség-serpenyőbe megy, ám ez a veszteség nemhogy egyszerűsödést, hanem bonyolódást okozott, mert két, egyébként azonos jelentésű mondatot ( …jegykiadás nincs) másképp kell szerkesztenem csak azért, mert az egyikben az egyik szó véletlenül magánhangzóval kezdődik. (Vagy ha lehet, másik szót kell választani: ahelyett, hogy Az eredmény ez oldalon látható, azt lehet írni, hogy Az eredmény e lapon látható, és akkor kikerültük a dolgot.) Néhány elszigetelt kifejezésben még megvan az ez mutatónévelő, pl. ez ügyben, ez alkalommal, ez úton, ez idő tájt, de ezek már tulajdonképpen egy szóvá forrtak össze, még ha a helyesírási szabályzat külön is írja őket.

Az e/ez esete mutatja, hogy a helyi egyszerűsödés az egész rendszer bonyolódását okozhatja. A fordítottja is megtörténik. A latinban volt egy igei -ant végződés, például cant-ant ’ők énekelnek’. Ez a latin utódnyelveiben különböző módokon egyszerűsödött, kétezer év elteltével sehol sem találjuk változatlanul. A spanyolban lekopott a -t: a mai alak cantan. A románban és a franciában az egész végződés elveszett, s csak az igető (a cant-) maradt meg, némi hangtani változással: románul cânt (ejtsd „künt”), franciául chantent (ejtsd „sant” — ők az -ent végződést csak sznobságból írják oda, hogy jobban hasonlítson a latinra). Ámde mi történt az olaszban? A -t náluk is lemaradt, viszont hozzáragasztottak egy -o hangot: cantano. Az igealak nemhogy rövidebb lett, hanem egy szótaggal hosszabb. Igen ám, csakhogy az olasznak van egy általános szabálya, hogy minden szó magánhangzóra végződjön. Ha innen nézzük, akkor a kérdéses igealak ugyan bonyolódott, de az egész nyelvi rendszer egyszerűsödött, áramvonalasabb lett, mert így az általános megszorítás e szavak végére is érvényesül: végződjetek magánhangzóra!

Kivezetés és kafetéria

A szókincs változik a leggyorsbban: mindkét serpenyőjébe szüntelenül potyog az anyag. Egyfelől kopnak ki szavak: a csoroszlya, ünő, cudar, prókátor, fasszol ’vételez’, ez egyszerűsödés (szegényedés?), másfelől forgalomba kerülnek újak: kamion, pita, fiktív, bulvár, okafogyott, ami bonyolódás (gazdagodás?), hiszen a kifejezésmód differenciálódik, több tényezőt kell mérlegelnie a beszélőnek, amikor valamit megnevez (kamion vagy teherautó? kenyér vagy pita? kitalált vagy fiktív? népszerű vagy bulvár?). Olyasmire is megjelennek szavak, amit eddig is tudtunk, ismertünk, de nem volt rá egyetlen szó, pl. parázik, vagy kivezet (’megszüntet egy jogszabályt vagy adónemet, felszámol egy gyakorlatot’ értelemben). Egészen friss a kafetéria, melynek jelentése a magyarban ’választható elemekből összeállított (főleg étkezési) juttatási csomag’. Ez a spanyol cafeteria ’kávéház’ szóból származik, de a világ többi részén jelentése ’kantin, vállalati vagy iskolai menza ill. büfé’, s innen a magyar használat, mely már csakis a pénzügyi konstrukcióra vonatkozik, hiszen azt sosem mondjuk, hogy gyertek le a kafetériába.

A folyóban elhelyezkedő zátonyok

A nyelvész azt látja — s ez évezredek óta így van —, hogy a mérleg egyszerűsödési serpenyőjébe ugyanannyit tesznek a nyelvek minden évszázadban, mint a bonyolódási serpenyőbe. Az írástudó, művelt kultúrák azonban ezt nem így érzik, valószínűleg azért, mert a kulturáltságnak, sőt magának a kultúrának alapvonása a veszteségérzet, a félelem attól, hogy a régit elveszítjük. Ez igen mély és ősi érzés, és messze az írásbeliség elé nyúlik vissza, amikor az öregek halálával — ha nem ügyeltünk arra, hogy lehetőleg minden tudást kifacsarjunk belőlük — menthetetlenül odalett a múlt és vele sok fontos tudnivaló: mítoszok, ételreceptek, jogi ismeretek, vagy éppen a folyóban elhelyezkedő zátonyok helye. Ezért a művelt, kultúraszerető ember a veszteség-serpenyőbe került dolgokat fajsúlyosabbnak, értékesebbnek, szebbnek (s ami mifelénk még ehhez jön: magyarosabbnak) érzi, mint a nyereség-serpenyőbe kerülő dolgokat, melyeket gyanúsnak, csúnyának, divathóbortnak (sőt gyüttmentnek és magyartalannak) ítél. A mérleg a kultúremberek szemében így bizony mindig elbillen a veszteség, vagyis az egyszerűsödés felé: már ez sincs, az sincs, amaz sincs, már nem tudjátok a különbséget e között meg a között meg amaz között. Valóban nem tudják a bunkó mai fiatalok, és bár ehelyett tudják az aludtam és a bealudtam, a parti és a buli közötti finom különbséget, az minket, bölcs öreg kultúraféltőket nem érdekel, sőt riadtan és berzenkedve nézzük, hogy már megint mit találtak ki.