A magabiztos újságíró hölgy odalépett hozzám, levette a szemüvegét (mely arany láncocskán lógott a nyakában), s olyan hangon kérdezte, mint aki biztos a válaszban: igaz-e, hogy az angolok Shakespeare-t már csak szótárral tudják olvasni, míg mi magyarok gond nélkül megértjük a Halotti Beszéd et? „Nem igaz,” válaszoltam meglepve, mert ekkora szamárságot rég hallottam. Itt véget is érhetne a cikkem, mert — így tanították mestereim — ha valami nem igaz, azt nem szabad cifrázni és magyarázgatni, mert a végén úgy tűnhet, hogy valami mégiscsak igaz belőle. De most mégsem leszek ilyen szigorúan elvszerű, mert a dolog igenis érdekes.

A hölgy rosszallólag csóválta a fejét, talán picit legyintett is, olyasféle arccal, hogy „sejtettem, hogy ezt fogja mondani”, majd odébb lépett. Azóta másoktól is hallottam ezt az elképzelést (néha a Halotti Beszéd helyett Balassi vagy a Károli-Biblia képezi az összehasonlítás magyar oldalát). Vajon miből gondolják valakik, hogy ez így van? És ha így volna is, miért volna jó?

Nézzük a tényeket. Shakespeare 1600 körül írta a műveit, tehát jó négyszáz éve, s óhatatlanul más volt az angolsága — az úgynevezett „korai újangol” — mint a mai. Ilyeneket ír: Call you me? ’Maga hív engem?’ Ma ezt csak Do you call me? formában lehet mondani. Azt, hogy I did Lysander see ’Láttam Lysandert’, kb. 1750 óta I saw Lysander formában kell megfogalmazni. További feltűnő különbség az ő nyelvtana és a mai között, hogy alig használja az ún. folyamatos igealakokat. Például amikor Hamlet úgy tesz, mintha olvasna, Polonius odalép hozzá és azt kérdezi: What do you read, my lord? ’Mit olvas, fenség?’ Ma ez nagyon furcsa, a természetes forma What are you reading? volna; a másikat csak ’Mit szokott olvasni?’ értelemben használják. Mindez távolivá teszi Shakespeare nyelvét, de a megértést alig nehezíti: pár előfordulás után meg lehet szokni.

Jelentősebb a különbség a szókincsben. Ő még számos szót használt, melyek azóta kikerültek a forgalomból, pl. ope ’kinyitni’, meiny ’csapat’, blithe ’boldog’, disme (ejtsd dájm) ’tizedeléskor kivégzett katona’. Ezekhez tényleg szótár kell, tanácstalanul nézi őket a mai angol — ahogy a mai magyar átlagember a malaszt, karmazsin vagy fölöstök szavakat. De nem ez nehezíti meg igazán a Shakespeare-szövegek megértését, hanem az, hogy a ma is ismert szavakat olykor más értelemben használja, pl. still ’mindig’ (mai értelme: ’még’), discover ’felfed’ (ma: ’felfedez’), meat ’étel’ (ma csak ’hús’), és így tovább.

De ne is szaladjunk vissza mindjárt a Halotti Beszédig, a XII. századba. Károli Gáspár Shakespeare-rel egyidőben, 1590-ben fordította le a magyarra a Bibliát. Azt írja: Az asszonyi állat pedig eszébe vévén, hogy méhében fogadott vólna, elkülde és megizené a’ Dávidnak illyen szóval: „Nehézkes vagyok.” (Sámuel II. könyve 11,5). A mai katolikus fordítás (Szent István Társulat, 2006) így fogalmaz: Ám az asszony teherbe esett. Erre elküldött, és megüzente Dávidnak: „Állapotos vagyok.” Hát, mit mondjak, vannak eltérések. Egyrészt van számos nyelvtani különbség: eszébe vévén ’miután észrevette’; hogy fogadott volna ’hogy megfogant’; és ma már azt se lehet leírni igényes szövegben, hogy a Dávidnak — ezt minden magyartanár kijavítaná, ugyanúgy, mint az angoltanár a Call you me?-féléket a külföldi tanulók leckéjében. Aztán a szókincs! Félrevezető az asszonyi állat kifejezés, a mai olvasóban azt a benyomást kelti, hogy Károli (vagy Sámuel? vagy az Úr?) a nőket valamiféle alacsonyabb rendű lénynek tekintette. Pedig az asszonyi állat egyszerűen annyit jelentett: ’nőnemű lény’, ’női személy’, mivel az állat jelentése ’lény, dolog’ volt. (Károli a nő szót nemigen használja.) Ugyancsak mást jelent ma már a fogad, mást a nehézkes, és még becsapósabb az eszébe vette, hiszen nekünk azt jelenti: ’az az ötlete támadt, arra az elhatározásra jutott’ — pedig a nő nem valami ravasz ötlettel kívánta megtéveszteni a királyt, hanem tényleg teherbe esett. (A férjét, Uriást ezek után Dávid csúnyán eltetette láb alól, de ez már nem nyelvészeti kérdés.)

Hadd idézzem az 1611-es angol Biblia-fordításból ugyanezt a részt: And the woman conceived, and sent and told David, and said, „I am with child”. Ha egyáltalán méricskélni lehet a mai nyelvhasználattól való távolságot, akkor itt éppen az angol van közelebb a maihoz, mint a magyar. De ez se mindig igaz. Hol így, hol úgy. Mindenesetre nem véletlen, hogy négyszáz év elteltével, a XX. század közepén mind a magyar, mind az angol egyházak úgy érezték: a hívek nem értik már a klasszikus Biblia-fordításokat, ezért új fordításokat készítettek, melyek követik-tükrözik a nyelv azóta beállt változásait.

De lehet ezt egyáltalán méricskélni? Képzeljünk el a közgazdaságban használt fogyasztói kosár mintájára egy „nyelvváltozási kosarat”. Ebben lenne egy szelet szókincs, némi szórend, különféle nyelvtani jelenségek, helyesírás (és persze kiejtés is, de arról itt nehéz volna beszélnem, úgyhogy elsiklok fölötte — bár nem érdektelen, hogy ha Károlit hallaná beszélni egy mai magyar, vajon jobban értené-e, mint Shakespeare-t a mai angol.) Csakhogy azt nagyon nehéz volna megmondani, hogy melyik változás mennyit nyomjon a „nyelvváltozási kosárban”. Erre nincs a nyelvészetben recept.

Ráadásul Shakespeare igényes, olykor bonyolult szerző, a Halotti Beszéd meg kifejezetten egyszerű, hiszen a fordító az iskolázatlan magyar köznép számára akarta közvetíteni a latin eredeti (ugyancsak nem bonyolult) gondolatait. A Halotti Beszéd szövegéből (1195) azt látjuk, hogy a magyarban azóta eltűnt az egyszavas jövő idő (emdül ’enni fogsz’); az angolban meg a XII. század óta eltűntek a nemek (addig úgy voltak, mint a németben, stone ’kő’ hímnemű, door ’ajtó’ nőnemű, gold ’arany’ semleges). A magyarban azóta megjelent és kötelezővé vált a névelő: a Halotti Beszédben még odutta uola neki Paradisumut ’adta vala neki Paradicsomot’ — ma szigorúan a Paradicsomot kellene; később a névelő az igényes nyelvhasználatban személynevek előtt ismét tilossá vált (megizené a Dávidnak helyett megüzente Dávidnak). A névelő bevezetése radikális újítás volt, mellyel a magyar nyelv elrugaszkodott ősi finnugor formájától, hiszen a rokon nyelvek egyike sem ismeri a névelőt. Az angol e tekintetben a XII. század óta nem változott. És persze a Halotti Beszéd szókincsében is találunk (egy ilyen rövidke szövegben!) azóta kiveszett szavakat, pl. isa, héon, feze, jorgat.

Azt is el kell dönteni, hogy az eredeti szöveget nézzük-e (ahogy a kódexben le van jegyezve), avagy egy modern szövegkiadást, melyben a szöveget normalizálva, mintegy „előfőzött” formában, konyhakészen adják a fogyasztónak. Az eredetiből szerintem kevesen értik azt, hogy tilutoa wt ig fa gimilce twl; a normalizált szövegkiadás, tilutoá űt igy fa gyimilcsétűl, már jobban érthető: ’tiltá őt egy fa gyümölcsétől’, jóllehet ez is hibás volna ma, hiszen „eltiltotta…” kellene — ám akkoriban igekötőt ritkán használtak, ez is azóta vált általánossá. No és az, hogy meret num eneyc? Tisztelettel kérem a szemüveges újságíró hölgyet, mondja meg nekem: mit jelent ez? Ha megnézünk egy normalizált kiadást: méret nüm ënëjk, az se világosabb, és ha a szavakat egyenként modernizáljuk: ’miért nem ennék’ az se igazán, mert még ezt is le kell fordítani, hogy értsük a mondandóját: ’miért ne egyen’.

A rend kedvéért álljon itt egy angol idézet ugyanabból az évtizedből (1190-es évek): Tho stod on old stoc tharbiside ’Ott állt egy öreg fatönk a közelben’ (There stood an old stock there beside) — ez se sokkal különb, a mai angol szemnek inkább csak valami halvány sejtést ad, hogy angolul van.

Hogy mit találunk érthetőnek és mit nem, illetve hogy mibe mit magyarázunk bele, az társadalmi-emberi tényezőktől, a befogadó műveltségétől stb. is függ, s így voltaképpen egy rokon tudomány, a társasnyelvészet (szociolingvisztika) vizsgálati területébe tartozik. Szociolingvista kollégáim nyilván már eddig is ingatták a fejüket: mit fecsegek itt össze-vissza, mikor megvannak az egzakt mérési módszerek, kísérleti és statisztikai eljárások annak felmérésére, hogy ki mit és hogyan ért (vagy hiszi, hogy ért, vagy ért félre). Igaz. Remélem, egyszer csinálnak ilyet — addig nézzék el, ha kicsit fantáziálok az ő kontójukra. Nem kell a messzi múltba visszamenni, hogy ne értsünk dolgokat. A mintamókus (= ’eminens, kiváló mókus’) generációk számára volt evidencia, ám azt is generációk (és többnyire ugyanazok!) gondolták, hogy egy Légyen Áldott nevű bácsi adta az ételt-italt. Én pedig most lehajtott fővel vallom be a saját, évekig hordott félreértésemet: Krisztus fölment az olajfák hegyére. Én bizony a fák csúcsát, a lombkorona tetejét értettem ezen. Annyi csodálatos dolog történt ottan, miért ne mehetett volna föl egy fa hegyére, hogy ott imádkozzon. Ebben a hitben éltem zavartalanul, mígnem 18 évesen Győrbe kirándultam, s a székesegyházban — máig emlékszem — egy festményt nézegettem, melyen egy fiatal férfi térdepelt a füvön egy ligetben s imádkozott. Alája ez volt írva: Krisztus az Olajfák Hegyén. Kerestem Krisztust a fák tetején, a lomb között, míg rá nem döbbentem, hogy milyen hülye vagyok. Azt hittem, rám dől a székesegyház.

Félek, a laikust megtéveszti, hogy a régi szövegeket gyakran nem az eredeti nyers formájukban, még csak nem is normalizált írással tálalják neki, hanem mai magyar fordításban. Vagyis amikor azt olvassa, hogy „nemcsak tiltá őt egy fa gyümölcsétől, de meg is mondá neki, miért ne egyék” — akkor azt hiszi, a Halotti Beszédet olvassa, pedig ez annak mai (na jó, tegnapi) magyar nyelvre való fordítása. Ezt láttam nemrég egy múzeumi kiállításon, ahol egy szép gobelinre volt a mai szöveg ráhímezve, s a látogatók azt gondolhatták, hogy ez a Halotti Beszéd. Így persze könnyű azt hinni, hogy a magyar nyelv alig változott.

Néha egészen messzire elmegyünk a múlt közelebb hozásában. A múltkor egy diákkal beszélgettem, azt mondja, szerinte Janus Pannonius is érthető, s már idézte is: „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon…”! Tapintatosan meg kellett mondanom, hogy ez nem Janus, hanem a műfordító, Weöres Sándor szövege. Janus ezt írta: Progne, Phylli tibi, fuit expectanda…, ami kétségtelenül ugyanolyan jól érthető ma, mint akkor, mivel latinul van s a latin — lévén holt nyelv — nem változott. Nem haragudhatok a diákra, hiszen az általam is használt Janus-kötet ezzel a bevezetővel kezdődik: „Az első nagy magyar lírikus, Janus Pannonius…” Itt valami tévedés van, ugyanis egyetlen sort sem írt magyarul, így nem volt magyar költő, bármennyire tiszteljük és szeretjük. Ezzel az erővel Nikolaus Lenau (1802–50) is magyar költő volna, ő is Magyarországon született (Csatádon, ma Románia), ő is szép verseket írt, igaz, csakis németül; és magyar költő volna Andrej Sládkovič (1820–72), aki Radványban (ma Szlovákia) volt lelkész, ő meg csak szlovákul írt — de ha nem számít, milyen nyelven költ a magyar költő, akkor ő is az. A „222 szép magyar vers” című kedves és hasznos kötetben (Bp., 1980) szerepel Janus Pannonius (persze magyar fordításban), de nem szerepel se Lenau, se Sládkovič. Nem látom a logikát.

Vajon a hölgy olyannak szeretné látni a magyart, mint a latint, tehát márványba vésett, változatlan — azaz holt — nyelvnek? Éppen az a szép magyarban (és minden élő nyelvben), hogy évszázadonként másképp szólal meg. Bizony, az idő múlásával az érthetetlenségig el tud távolodni a régiek nyelvétől. Shakespeare furcsa kivétel, közelebbinek érzik az angolok, mint amilyen, talán mert annyira jó szerző. Az angol nyelvű világ színházaiban estéről-estére játszanak Shakespeare-t, a közönség hallgatja, élvezi, s nincs a kezükben szótár. Ha nehéz, akkor főleg azért nehéz, mert a szövege sűrű, humorizál és bölcselkedik; de számtalan sora, jelenete van, ahol a szöveg jól követhető, legalábbis a művelt, színházba járó közönség számára. Kétségtelen, hogy azért is értik viszonylag jól, mert hozzászoktak. Az iskolában olvassák, a tévében, filmen hallják, a vízcsapból is Shakespeare folyik. Még a Hair musicalben is hallható egy eredeti Hamlet-monológ („Mily remekmű az ember!”), Berger és Claude gyönyörű duettje.

A Halotti Beszéd mindenképpen túl van a könnyen érthetőség horizontján; de az lehet, hogy ha Károli korában Shakespeare-i színvonalú magyar művek születtek volna, amiket mindnyájan ismernénk és kívülről fújnánk, akkor nem éreznénk ilyen távolinak Károlit: Nem jó az fiaknak kenyereket elvenni és az kölyköknek vetni. (Márk 7,26; mai katolikus fordításban: Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a kenyeret, és a kiskutyáknak dobni.) Olykor persze művészi eszköz az archaizálás, a távolítás: ez a XIX. században mindenütt divat volt, de az élő nyelvhasználatot nem tükrözi. Ha ebben a korban nézzük az irodalmakat, olyan, mintha a nyelvek változása kis időre visszafordult volna (lásd Wagner németsége). Nálunk ennek Arany a nagy művésze. Ezt írja 1876-ban: Halad középig, hova záros / Kapcsát ereszték mesteri. Ez nehezebb, mint a Halotti Beszéd, mert nehezebb is akar lenni.

Panta rhei. Hogy vannak-e általában serényebb, gyorsabban változó, illetve lustább, lassabban változó nyelvek, ezt tudományosan nem lehet eldönteni, a kosár tartalmáról nincs közmegegyezés, a nyelvészet ezzel nem is foglalkozik. Az érdekes inkább az: miért szeretné a hölgy lusta nyelvnek látni a magyart? Miért nem azt bizonygatja büszkén, hogy ez a nyelv milyen remekül alkalmazkodik, milyen jól válaszol minden kihívásra: a kereszténység felvételére, a reformációra, a felvilágosodásra, a tudományosságra, a modern kor igényeire? Szép és fontos dolog a kontinuitás, az ősiség, a stabilitás — de a stabilitás egy nyelv esetében éppen a változásban, mozgásban, a serény újulásban mutatkozik meg, valahogy úgy, mint a biciklistánál: addig stabil, amíg megy. Ha lassul, kacsázni kezd; ha megáll, eldől.