Tavaly Pozsonyban vendégeskedtem ottani magyaroknál. Mentünk az utcán, hangosan beszélgettünk. A parkban egy nénike azt kérdezte: „mágyárszki?” Én álltam legközelebb, bólintottam. „Budapest?” kérdezte. Társaimra néztem, akik közül egy se volt budapesti, mind szlovákiai magyarok voltak. Ők visszanéztek rám: téged kérdeztek, felelj! Rámosolyogtam a nénire, bólintottam, igen. A néni büszkén nyugtázta tájékozottságát: ha magyar, akkor Budapest. Ez rám igaz volt, de a többiekre nem: vajon mit szólt volna a néni, ha megmondják neki, hogy ide valósiak Pozsonyba meg Szerdahelyre meg Nyitrára, nix Budapest, szlovákiai magyarok vagyunk, csókolom.

A néni — egyébként jó szándékú — kérdése elég nagy bajt takar. Azt ugyanis, hogy a környező országokban a többségi emberek gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy honfitársaik bizonyos része magyar, így aztán turistának nézik a magyarul beszélőt. A többségi társadalmaknak, lássuk be, nem is nagyon érdeke, hogy fennen hirdessék: mennyi magyar él őnáluk, ők szívesen bagatellizálják ezt. Mármost mi, többi magyarok, akaratlanul segítünk nekik ebben a bagatellizálásban, ugyanis mi sem szívesen beszélünk „szlovákiai magyarokról” vagy „romániai magyarokról”. Ó, igen, „határon túliakról” sokat és szívesen beszélünk (legalábbis az utóbbi húsz évben), de hogy konkrétan mely országban élnek a határon túli magyarok, azt nemigen szeretjük megnevezni. Inkább történelmi elnevezéseket használunk, amik a mai európai térképen — bármily fájdalmas — nincsenek rajta. Nincs Felvidék, nincs Erdély, nincs Vajdaság, nincs Kárpátalja. Ha viszont ezek nincsenek, akkor ezekben nem is élhet senki, következésképpen a kisebbségi magyarok nem élnek sehol, következésképpen valami mesebeli létük lehet csak — legalábbis a világ szemében és sajnos sokunk szemében idehaza is. És persze a szomszéd államok lakóinak szemében is: a szomszéd államok és a távolabbi világ lakói meglehet, hallanak valami felvidéki magyarokról, de hogy Szlovákiában is élnének magyarok, arról alig!

A hetvenes években Erdélyen utaztunk keresztül autóval, s megálltunk uzsonnázni egy kedves kisváros, Szászrégen főterén. A kocsit leparkoltuk s odakéredzkedtünk egy bácsika mellé egy padra. „Honnan jöttek?”, kérdezte az öreg magyarul. „Budapestről”, mondtuk. „Taxival jöttek?”, kérdezte a bácsi. Egymásra néztünk, s csak a tisztelet tartott vissza attól, hogy kinevessük, micsoda abszurd kérdés, hol él a bácsi. „Dehogyis”, mondtuk, „kocsival.” Erre viszont az öreg nevette el magát (ő nem érezte, hogy lepleznie kellene mulatságát). „Ugyan már, ne mondják, hogy kocsival jöttek ilyen messzire!” Rámutattunk a tér szélén álló Ladánkra. „Na, hát azt mondom, taxival jöttek, persze!” mondta a bácsi fejcsóválva, ezek a pestiek összevissza beszélnek.

A történet a nyelvi adatok szintjén is érdekes: az automobilt magyarul 1900-ban nevezik először gépkocsinak (ez a legkorábbi leírt adat), de már az 1920-as években egyszerűen kocsinak kezdik nevezni. A nyelvváltozás egyik természetes jelensége ez: metafora, a szó alkalmazása egy, az eredetihez hasonló dologra. A keletmagyar nyelvterületen más történt, mert az első személykocsik, amik ott megjelentek, a taxik voltak, s amikor magánemberek is vettek autót, arra is átvitték a taxi nevet — ez is ismert nyelvváltozási mód, a jelentéstani általánosodás (generalizáció). A meglepő nem ez, hanem hogy mi, egy budapesti értelmiségi társaság, mennyire felkészületlenek voltunk arra, hogy értelmes magyar ember másképp is tud magyarul beszélni, mint mi. Pedig nagyon igyekeztünk, hogy az útközben érintett helységek magyar nevét tudjuk, vittünk régi térképet, s minden román helységnévtábla láttán kórusban mondtuk az (akkor még sehol sem látható) magyar nevét. No de hogy maga a nyelv különbözne, erről itthon nem lehetett hallani, az iskolában se, a sajtóban se; aki meg onnan átjött, az igyekezett ezt leplezni és gyorsan elfelejteni.

Nemrég felkértek, hogy írjak egy rövidke ismertetőt, afféle prospektust a magyar nyelvről olyanok számára, akik nem tudnak magyarul. (Most majdnem azt írtam: külföldiek számára, megfeledkezve arról a kb. 3 millió külföldiről, aki magyar anyanyelvű — hiszen külföldi az, aki külföldön él —, pedig nekik az én prospektusom érdektelen volna. Lám: én is hajlanék arra, hogy aki magyar, azt nem szeretem külföldinek nevezni — holott minden ötödik magyar az, ezt kéne végre tudatosítani.) Olyasféle prospektust, amit Brüsszelben az EU társalgóiban kiraknak: az arra járó fölveszi, átolvassa, aztán megy tovább a dolgára. A prospektusban bemutattam a magyar nyelv szerkezetét, egy idézetet a Himnuszból, elmagyaráztam a finnugor eredetet, és büszkén előadtam, hogy ezt a nyelvet több országban beszélik, enyhén eltérő változatokban, például hogy a Csíkszeredában (Miercurea Ciuc, Románia) megjelenő egyik magyar napilap, a Csíki Hírlap dekoncentrált intézményekről beszél, amin a központtól független helyi intézmények értendők; viszont a magyarországi magyarban a dekoncentrált inkább emberre használatos, ’szétszórt, figyelmetlen’ értelemben. Többen kifogásolták, hogy ezt egyáltalán előhozom, miért nem inkább a magyar nyelv egységességét hangsúlyozom; mások azt mondták: ha már erről beszélek, azt is mondjam el, hogyan jött létre ez a helyzet, az ország szétdarabolásával, Trianonnal. Egyiket se éreztem szükségesnek egy ilyen kis prospektusban. A lényeg, hogy minden eszközzel sulykoljuk: több országban használatos a magyar, mindegyikben vannak magyar iskolák, sajtó, média. Úton-útfélen hangoztatni kell, hogy vannak „szlovákiai magyarok”, „romániai magyarok” és így tovább. Hogy ez száz évvel ezelőtt hogyan jött létre, arra ma — sajnos vagy szerencsére — a világban senki sem kíváncsi. Azt akarom, hogy ha Lopez úr, a spanyol diplomata találkozik Komensky úrral, a szlovák diplomatával, azt mondja neki: „Olvastam egy prospektusban, amit nem is tudtam: hogy nálatok Szlovákiában hány magyar él, mennyi szép iskolájuk, templomuk, újságjuk van!” Erre ugyanis Komensky úr nem mondhatja, hogy ez aljas magyar propaganda.

Bármily furcsa, azt javaslom: dicsérjük többet a környező országokat (a „gazdaállamokat”), amiért az ott élő magyarságnak sokfajta lehetőséget, rendezett életkeretet biztosítanak; például hogy Romániában magyar nyelvű színészakadémia működik és számos városban van magyar színtársulat; hogy több szlovák városban magyar a polgármester; hogy a magyar pártok gyakran benn vannak a kormányokban, és így tovább. Tudom, nem igazán rózsás a helyzet, s ezt szükség esetén fel kell emlegetnünk itthon, a gazdaállamokban és a tágabb külföldön egyaránt. De kell egy olyan beszédmód is, amelyben a kisebbségi magyarok sokrétű és eleven életét hangsúlyozzuk, és igen, megdicsérjük a gazdaállamokat, amiért mindezt támogatják vagy legalábbis lehetővé teszik. Erre ugyanis nem tudnak másképp reagálni, mint igenléssel és helyesléssel (hiszen ki utasítaná vissza a dicséretet?), ám ezzel óhatatlanul igenlik és helyeslik az ott élő magyarság létezését, súlyát. És ez a lényeg.

Értsük meg: más a magyar nyelv és más Magyarország. Ezt az egyszerű tényt be kellene végre vinni a köztudatba. Mert most ilyeneket írnak a bölcsészhallgatóim: „Angolul természetes a Good afternoon! köszönés, míg Magyarországon a Jó délutánt! egyáltalán nem használatos.” Nos, ez igaz, csakhogy Kolozsváron sem használatos, meg Párkányban sem, meg Újvidéken sem — sehol sem, ahol és amikor magyarul beszélnek. A dolgozat írója a magyar nyelvről tett egy megállapítást, de helyette Magyarországot írt. Nem jutott eszébe, hogy ezt a nyelvet nem csak a hasonnevű országban beszélik. Vagy talán fordítva? Az a zsigeri meggyőződése, hogy ahol magyarul beszélnek, ott Magyarország van? Szép is lenne, drága magyar véreim, de ebből fel kell ébredni. A magyar nyelv életére, jövőjére nézve káros, ha nem ismerjük el, hogy már jó ideje különböző országokban használják, többé-kevésbé eltérő változatokban, melyekhez az ott élőknek ugyanúgy joguk van, mint nekünk, az itt élőknek a magunkéhoz. Az el nem ismerésből az következik ugyanis, hogy az eltéréseket vagy agyonhallgatjuk, vagy szégyelljük, mint valami zabigyereket. Pedig ők is ugyanannyi ideje magyarok, mint mi. Ha ők bevezetnek egy újítást a nyelvükbe, azt semmivel sem kell inkább szégyellniük, mint nekünk a magunk újításait. A nagy, csúnya házakra mi a panel, ők a blokk szót vezették be. Na és?

Egy nemrég megjelent Idegen Szavak Szótára (szerzője Tolcsvai Nagy Gábor) úttörő módon a külföldi magyar nyelvváltozatokban használatos idegen szavakat is közli, pl. fisa ’kórlap’, práva ’jogosítvány’, fix ’filctoll’. A szerzőt dicséret illeti ennek a fontos és eddig elhanyagolt (mert szégyellt?) anyagnak a feldolgozásáért. De — s ezt már nem tudom helyeselni — a kérdéses szavakat az „Erdély”, „Kárpátalja”, „Felvidék” stb. címkével jelöli meg, ahelyett, hogy a „Románia”, „Ukrajna”, „Szlovákia” megjelöléseket használná. Én értem, hogy ezeket az országneveket nem szívesen mondjuk ki, de ez van. Ráadásul Bukarestben rengeteg magyar él, akik szintén fisa-nak mondják a kórlapot, azaz a fisa tényleg nem az erdélyi, hanem a romániai magyar nyelvváltozat szava. A múltkor a rádióban meginterjúvoltak a kolozsvári utcán egy házaspárt, akik jelentkeztek magyar állampolgárságért. „Nagyon boldogok vagyunk”, mondta az asszony, „mert bár itt élünk Rom… itt élünk Erdélyben, azért mi is magyarok vagyunk.” Szegény asszonyt figyelmeztették — vagy ráérzett magától —, hogy a pesti rádióban nem illik a „Románia” szót kimondani, hogy ők tehát nem Romániában élnek, hanem Erdélyben. Mintha Románia magyar neve Erdély volna, ahogy mondjuk Itáliáé Olaszország.

Az „Erdély” nevet természetesen nem akarom száműzni. Kolozsvár valóban Erdélyben van, de már például Temesvár, Nagyvárad vagy Bukarest (mind fontos magyar központok!) nincs Erdélyben. Van, hogy okosabb dolog „Romániát” mondani még akkor is, ha annak egyik tájára, Erdélyre gondolunk. Valaki tanácsot kért, hogy mi legyen az angol címe Az erdélyi székelyek című könyvnek. A mű a székelyek történetét, kultúráját, nyelvét, tegnapi és mai helyzetét mutatja be, a világot akarja tájékoztatni a témáról. Azt kérdezte, megfelelő-e a The Szeklers of Transylvania cím. Azt mondtam: nem, ez csak a szűk történészi vagy néprajzos szakmában volna tanácsos, én a The Hungarians of Romania címet javasoltam. Ne gondolja már a világ, hogy valami mesebeli Szekler-ek élnek egy Transylvania nevű tündérországban — holott egy Románia nevű, nagyon is valós országban nagyon is valós magyarok élnek, több mint egy millióan. Az illető hümmögött, hogy nem ugyanaz a magyar és a székely; de éreztem, hogy főleg azért nem tetszik neki az ötlet, mert nem szívesen emlegeti a „Románia” nevet. Megértem. De nem jól teszi.

Azt a páros húsárut, amelynek szülőhazája Bécs, a magyarországi magyarban virsli-nek nevezik. A szlovákiai magyarban párki a neve, ami a szlovákból van átvéve. A magyar virsli meg a németből van, méghozzá egy alacsony presztízs-értékű németségből, a bécsi népnyelvből, ahol a virslit nem Würstel-nek (ejtsd vürsztel) mondják, mint az elegáns németben, hanem Wirschtl-nek (ejtsd virstl). Mivel a magyar nem szereti a -tl végű szavakat, a Wirschtl-ből előbb virstli lett, majd — indokolatlan henyeséggel, a középső mássalhangzó kidobásával — virsli. Ha a szlovákiai magyarok röstelkednek, hogy szlovák szót használnak a kérdéses húsfélére, akkor röstelkedhetnek a többi magyar nyelvhasználók is, mert ők meg egy német-bécsi szót használnak.

Miért jobb a német virsli, mint a szlovák párki? Alighanem mert a nyelvterület központi részén, Magyarországon ez az elterjedt használat, ezt tekintjük normatívnak, s azt várjuk, hogy aki bárhol magyarul beszél, az ehhez igazodjon. Csakhogy a magyar nyelv azon nyelvek közé tartozik, amelyeket több országban beszélnek. A német nyelvet is különbözőképp használják különböző országokban (Németország, Ausztria, Svájc, Magyarország, Románia, Olaszország, stb.), de a németek nem gondolják, hogy ez takargatni vagy szégyellni való volna. Az érettségi neve Berlinben Abitur, Bécsben Matura. Hasonlóképpen, ami Dunaszerdahelyen gimnázium, az Csíkszeredában líceum. Így él minden olyan nyelv, melyet nagy területen, több országban beszélnek. És akkor még nem is említettem az angol nyelv brit-amerikai különbségeit, a francia nyelv belgiumi és kanadai változatait, és számtalan mást.

No persze, mondhatja az olvasó, az említett nyelvek helyi változatai spontán módon, mintegy saját anyagukból, egészséges fejlődéssel alakultak ki, míg a magyar nyelv változatait a kegyetlen kényszer hozta létre, s nem saját anyagából, hanem a többségi nyelv rá nehezedő nyomásából származnak. Igaz. Tegyük azért hozzá, hogy ekkora területen (Nagyszombattól Kézdivásárhelyig, sőt a moldvai csángó falvakig) mindenképp kialakulnak helyi változatok, amint azt a nyelvészet már Trianon előtt is gondosan följegyezte. De ez főleg a falusi, iskolázatlan beszélőkre volt érvényes; ám azóta a politikai széttagoltság miatt a városi, polgári nyelvhasználatban is olyan „kényszerkülönbségek” jelentek meg, amelyeket a természetes nyelvfejlődés nem indokolt volna. A kérdés: hogyan viszonyuljunk ezekhez a kényszerkülönbségekhez? A válaszom: pozitívan. Nem szégyenkeznünk kell amiatt, hogy a magyar nyelvet különböző országokban különbözőképp használják, hanem büszkének kell lennünk. A hangsúly ugyanis ne a „különbözőképp”-en legyen, hanem a „használják”-on.

Van egy szép, józan angol mondás: If you can’t beat them, join them. Akit nem tudsz legyőzni, azt támogasd. Így álljunk hozzá a kényszerkülönbségekhez. Ha nem tudjuk legyűrni, legyalulni, szőnyeg alá söpörni a magyar nyelvben mutatkozó területi különbségeket, akkor fogadjuk el őket és mutassuk fel, mint nyelvünk (nyelvük!) életképességének szép bizonyítékait. Miért ne lehetne a líceumban párkit enni uzsonnára?