A latinban voltak nyelvtani nemek. Az -us végződés rendesen a hímnemű főneveket jelölte (pl. globus ’golyó’), az -a végződés a nőneműeket (pl. terra ’föld’), az -um a semlegeseket (pl. punctum ’pont’). Néha ugyanazt a szót lehetett hím- és nőnemű irányba „hajlítani”, pl. a hímnemű lupus mellett (mely általában a farkast, avagy konkrétan a kanfarkast jelölte) lehetett nőstényfarkasról beszélni: lupa. Ugyanígy tettek a régi római vezetékneveknél, pl. Julius, ha férfi viselte a nevet, és Julia, ha nő. A latin melléknevek is idomultak ahhoz a főnévhez, amelyhez épp kapcsolódtak: globus magnus ’nagy golyó’, terra magna ’nagy föld’, punctum magnum’nagy pont’.

Vegyük a latin musica, vagyis ’muzsika’ szót: ez eredetileg nőnemű melléknév, azt jelentette: ’zenei, zenével kapcsolatos’. De miért nőnemű? Azért, mert kimondatlanul mellé gondoljuk az ars ’mesterség, művészet’ szót, mely nőnemű; tehát ars musica ’zenei mesterség’. (Eredetileg az egész a görögből jön, és tulajdonképpen a múzsákkal kapcsolatos mesterséget jelenti: Musa főnév — musica melléknév, de ez most túl messzire vezetne.) Azt az embert, aki ilyen mesterséget űzött, musicus-nak, vagyis muzsikusnak nevezték, vagyis a szó végét egyszerűen átalakították hímneművé.

Ez a szóalkotási eljárás aztán népszerű lett Európában, s a magyarban is számos szópárt használunk, melyben az -ika valamilyen szakmát, tevékenységet jelöl, az -ikus pedig azt az embert, aki űzi. Például: muzsika/muzsikus, fizika/fizikus, grafika/grafikus, politika/politikus, optika/optikus, intrika/intrikus, és különösen bőven vannak ilyenek az egyes szakmák belső zsargonjában: metodika/metodikus (módszertan és annak tanára, szakembere), szcenika/szcenikus (díszlettervezés és szakembere), stb., szinte bármely -ika szakmából képezhető -ikus szakember. Mivel a magyarban nincsenek nemek, a nyelv érzéketlen arra, hogy az -us a latinban férfit jelöl, s így vidáman használjuk ezeket nőkre is: Ibolya ugyanúgy politikus, mint Viktor, és Boglárka ugyanúgy grafikus, mint Levente.

Vannak azonban -ika/-ikus párok, ahol a magyar használat, a közmegegyezés más jelentést tulajdonít a szópár valamelyik tagjának. A kozmetika/kozmetikus párból az első nemcsak magát a szakmát jelölheti (Lám, mikre képes a kozmetika), hanem — sőt elsősorban — a telephelyet, helyiséget is (A sarkon van egy kozmetika). Az ilyesmit érintkezésen alapuló névátvitelnek (metonímiának) hívjuk; ilyen történt az italmérés szóval (Italmérés közben tartóztatták le; Egy italmérésben ismerkedtek meg); de ugyanez volt a kupleráj kifejezéssel is, mely eredetileg magát a mesterséget, tevékenységet jelenti (német Kupplerei ’kerítés’, ’pároztatás’), s ebből vivődött át a jelentés — már csakis a magyarban — a telephelyre. Még furcsább a patika/patikus: az -ika itt csakis a boltot jelenti, sosem a mesterséget. Ám gondoljunk bele, hogy a patika eredetileg nem -ika végű szó, hiszen a latin-görög apotheca-ból (’raktár, lerakat’) származik — a furcsa az, hogy ebből is -ikus képzővel gyártja a magyar a szakembert.

Hasonló a helyzet a krónika esetében: ez nem tevékenység, hanem egy konkrét dolog; és a krónikus nak — a mai magyarban — ehhez semmi köze, hiszen ’tartós, huzamos’ bajra, betegségre mondjuk (a szakembert másképp fejezzük ki: krónikás). Hasonló a kritika, mely ugyancsak egy konkrét — leírt vagy elmondott — bírálatot jelent, nem a tevékenységet (nem szoktuk azt mondani, hogy Beleunt a kritikába és elment sportriporternek), viszont a kritikus a szakembert jelöli, ahogy azt várjuk. (Más jelentése is van, pl. kritikus pillanat’válságos, döntő’, de ez ne zavarjon minket; nagyon sok szónak van más jelentése is.)

Van aztán egy csomó -ika/-ikus pár, ahol az -ikus nem az embert jelöli, hanem egyszerű melléknév, tehát azt jelenti: ’az illető dolog által jellemzett; olyan, mint…’. Például tematika/tematikus, etika/etikus, erotika/erotikus (ugye nem mondhatjuk, hogy Lőwy Árpád, a nagy magyar erotikus), gótika/gótikus, logika/logikus (bár a szakzsargonban a logikus használatos emberre is: a logika tanára, kutatója), romantika/romantikus (bár beszélhetünk a korai romantikusokról). Néhány olyan eset is van, ahol az emberre külön — bár ugyancsak latin — alakot használunk, tehát három szó van: atlétika (tevékenység), atlétikus (melléknév: ’olyan, aki’), atléta (aki űzi); poétika (irodalomelmélet), poétikus (’költői’), poéta (aki űzi).

Alig van viszont a magyarban olyan -ika/-ikus pár, mely — az eredeti latinnak megfelelően — egymás női/férfi megfelelője volna. Ilyen a komika/komikus ’női, ill. férfi humoros színész’ és a medika/medikus ’női/férfi orvostanhallgató’. Már a tragika ’szomorú­játék-színésznő’ férfi megfelelője ritkán tragikus, ez utóbbi inkább sima melléknév (tehát nem mondjuk azt, hogy Lendvay, a nagy magyar tragikus), a hisztérika szónak pedig — érthető okokból — nincs férfi megfelelője, a hisztérikus csak melléknév (no persze éppen azzal teszünk helyre valakit, ha azt mondjuk: Ez a Rudi egy akkora hisztérika…).

Két gyöngyszemem van még. Az egyik a harmonika/harmonikus, melyek hibátlanul néznek ki, csakhogy az első nem tevékenység és a második nem szakember (nincs Jól játszott a harmonikus), semmi közük egymáshoz a magyarban. A másik a nagysága/nagyságos, az egyetlen pár, ahol tősgyökeres magyar szavakból izzadt ki a nyelv egy majdnem latin szabású párt.