Csábító volna azt mondani, hogy minden hazugság volt, amit a kommunista uralom alatt mondtak az emberek. „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk mindenkor” — így hangzott az újságíró-szakma megdöbbentő beismerése, melyet Örkény István fogalmazott meg az 56-os forradalom rövid hazugságmentes idejében. A Kádár-konszolidációban aztán ott folytatták, ahol abbahagyták, ha talán enyhébb formában is. Ne tagadjuk hát: állandóan hazudtak. Vagy becsületesebb volna úgy mondani: hazudtunk, még ha nem is mindnyájan a médiák nagy nyilvánosságán keresztül. Ám mégis téves lenne azt állítani, hogy minden kimondott szó hazugság volt. Ez körülbelül olyan lenne, mintha azt vélnénk, hogy a katolikusok a második vatikáni zsinat előtt mindig latinul beszéltek. Nem, a katolikusok sohase beszéltek latinul, még ha igaz is, hogy egy nagyon fontos nyilvános-liturgikus társadalmi helyzetben, nevezetesen az istentiszteleteiken a latin nyelvet használták.

Mint nyelvész, szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a „liturgikusan kimondani” nem azonos a „mondani”-val. Az elsőnek óriási jelképes súlya lehet, de mégsem az igazság egyetlen helye. Továbbá: míg a hiteles, igaz liturgikus használat fölemeli a nyelvet (ahogy a katolicizmus a latint), addig a hazug liturgia elsilányítja. Ez így igaz kulturális értelemben, de a nyelvész a fejét csóválja: lehet-e a nyelvet magát silánynak nevezni, felelőssé tenni azokért a hazugságokért, melyeket őrajta keresztül közvetítenek? Nyelvi kérdés ez? Vajon hazugak a lábaim, ha elmegyek egy temetésre anélkül, hogy igazi gyászt vagy részvétet éreznék? Mindez sokkal inkább erkölcsi, mint nyelvi kérdés. A beszélőknek a pártállamban el kellett dönteniük, hogy mikor és hol tudnak vagy óhajtanak igazat beszélni. Olyan volt ez, mint egy régimódi szeretői viszonyban, mondjuk Anna Kareninánál, ahol a szeretők négyszemközt tegeződtek, de formális-nyilvános helyzetekben udvariasan magázták egymást. (Anna Karenina vajon hazug volt?) Így járt el annakidején a családunk, a baráti körünk is, mint valami kisebbség, aki saját nyelvét, kifejezésmódját csak titokban használhatja.

Emlékszem egy régi beszélgetésemre anyámmal, úgy 1959 körül, amikor tizenkét éves voltam. A szüleim mindketten a pesti Operában dolgoztak mint művészek. Anyám elmesélte, hogy apámat hívták rendezni a Nemzeti Színházba, de ő vegyes érzelmekkel fogadta az ajánlatot. „Miért, hát nem jó dolog a Nemzetiben dolgozni?” — kérdeztem. „Hát, nem fenékig tejföl,” mondta anyám, „mert ott nagyon sok a kommunista.” „Hogyhogy?” — kérdeztem, „az Operában talán nem?” Anyám elgondolkozott: „Nem, az Operában nem sok a kommunista. Ott más bűnök vannak.”

Amíg az ember képes volt ezt a kettősséget fenntartani a nyilvános és a magánbeszéd között, addig nem lehetett azt mondani, hogy a hazugság a nyelven magán eluralkodott. Ám ahol és amikor — hogy a katolicizmus és a latin nyelv példáját ad absurdum vigyem — valaki annyira bigott lett, annyira átliturgizálódott, hogy nemcsak a templomban, hanem otthon a családi asztalnál is latinul beszélt, azaz a nyilvános szereplés (esetünkben kényszerített és hazug) nyelvezetét a magánéletébe is bevitte, akkor az orwelli hazugságuralom csakugyan megvalósult. Tudjuk, voltak a szocialista táborban ilyen személyek, ilyen családok, ilyen országok is. Egyesek vakhitből és lelkesedésből tették, sokan félelemből. A mi családunkban azonban, mint sok más családban Magyarország-szerte, inkább a bújócska járta. Nyilvánosan „felszabadulást” kellett mondani, otthon azt mondtuk: „az ostrom” vagy „az összeomlás”. Nyilvánosan úgy fogalmaztunk: „világnézeti kérdések”, otthon azt mondtuk: „hit”. A rádió azt mondta: „NDK-beli”, mi azt mondtuk: „keletnémet”. A vezetők ilyet mondtak: „konzerv­gyártásunk egyre sikeresebb”, de magánbeszélgetésben nem követtük nyelvhasználatukat. Szépen, éberen fenntartottuk a doublespeak-et.

Ahogy enyhült az agymosás meg a propaganda — no meg persze az évek is teltek —, érdekes módon úgy enyhült a beszélők ébersége, s kezdték beengedni őszinte, privát beszédükbe a másik szféra kifejezéseit. Főleg a fiatalok, akik nem élték meg a kettős beszéd igazi hőskorát. Bizony, elkezdték azt mondani, hogy „felszabadulás”, meg „endékás”, meg „ideológiailag” (értsd: vallási szempontból), meg — s ez volt a legfájdalmasabb — „ellenforradalom”. Talán még azt is, hogy „konzervgyártásunk”, ki tudja?

A rendszerváltás óta megszűnt ez a fajta különbség a nyilvános és a magánbeszéd között. Ne értsük félre: hazugság, mellébeszélés, szépítés most is van, és lesz is, amíg ember él a földön. A szomszéd vén banyát a lakógyűlésen „idős néninek” nevezzük, a pénzügyi krachot „likviditási gondoknak”. Ezek azonban az emberi lélek természetes működéséből származnak (szégyen, tabu, hízelgés stb.), nem a politikából. Ma már mindenki szíve szerint használhatja az előző korszak nyilvános és magánfordulatait — nyilvánosan is, magánkörben is. Ha valaki nemzeti-konzervatív, mindenütt mondhatja, hogy „kozmopolita karvalytőke”, ha meg posztkommunista-szocialista, akkor „az előttünk álló feladatokról” beszélhet otthon is, nyilvánosan is. Miért ne, ha egyszer így látja a világot, így hangzik számára jól? A beszéd végre megint nem a helyzetet (nyilvános-éber kontra magán-biztonságos) jellemzi, hanem a beszélőt. Mint a tájszólás: ha egyszer somogyi vagy, akkor mindenütt somogyiasan beszélsz. Ha ma valaki azt mondja: „konzervgyártásunk egyre sikeresebb,” az már nem a letűnt kor iránti nosztalgiából beszél így, hanem mint az új tulajdonos, akinek van néhány konzervgyára.

Mindez nagyon tanulságos, de elég kevés köze van nyelvészeti értelemben a nyelvhez. Vannak azonban arra is példák, amikor a rendszerváltás valóban nyelvi változást hozott — még ha ezek apró (és talán efemer) mozzanatok is a magyar nyelv életében. Nézzünk két ilyen jelentésváltozást.

A rendszerváltás előtt ez csakis azt jelentette: „magánéletet él, visszavonul (főleg kettesben) a legszűkebb magánszférába”. Nyelvtani szakszóval élve: tárgyatlan (intranzitív) ige volt, tehát nem lehetett valamit privatizálni. Ilyen mondatokban szerepelt: „ne privatizáljatok, gyertek rőzsét gyűjteni.” Nekem még nevetnem kellett 1993 körül, mikor a sarki közértre kiírták: „Boltunk privatizálás miatt néhány napig zárva tart.” Elképzeltem, ahogy a kis csintalanok hátul privatizálnak a raktárban, ahelyett, hogy a kasszában ülnének.

E szó alapjelentése nem változott úgy meg, mint az előzőé: itt inkább a mellékjelentés, a hangulat (konnotáció) módosult, hogy azután visszatérjen eredeti helyére. Az ostrom előtt a „politika” szónak enyhén gyanús, pejoratív csengése volt, mint a „tőzsdézik”, „lóverseny” vagy „párbaj” szavaknak, csupa olyasmi, amitől tisztes polgárember távol tartja magát. A kommunista hatalomátvétel után, az ötvenes-hatvanas években a „politika” félelmetes mellékjelentést kapott: a pártot, az elvivést, az ávót jelentette. „Gyerekek, az Istenért, csak semmi politika!” — hangzott otthon az intés. Inkább verekedjetek, ablakot törjetek, lopjatok, de soha falra firkálni, plakátot ragasztani, vicceket mesélni, neveket kimondani! „Politikai ügybe keveredett” — ez letartóztatást vagy rosszabbat jelentett. A katonaságnál is a legjobban a politikai tiszttől féltek.

Így maradt ez a forradalom bukása után is, úgy 62-ig. A konszolidáció idejében a szó szépen elszenderedett, háttérbe szorult (ahogy maga a „kommunista” is), inkább csak néhány megrögzült, liturgikus fordulatban maradt használatban, mint „pártunk politikája”, „Politikai Bizottság”; no meg a nyugati tudósításokban, hiszen nyugaton volt adó, Coca-Cola, tinédzserek, kábítószer meg politika.

A rendszerváltás idején, 88 körül aztán váratlanul visszatért, de sajátos módon csakis egy konkrét jelentésben: az (akkor még egyetlen) pártra vonatkoztatva. Például: „Erről előbb a politikának kell állást foglalnia, csak azután kerülhet a parlament elé.” Vagy: „A politika elbizonytalanodott, hogy az ország valóban mögötte áll-e.” Ez már annak a jele volt, hogy a párt nem mindent átható panteisztikus szellem, hogy konkrét helye, szerepe van s ezáltal már nem egymagában testesíti meg a nyilvánosságot és az államot, hanem a közélet egyik — bár még mindig legfontosabb — szereplője. És minthogy ekkor már tudatosulni kezdett minden­kiben, hogy az a Párt tulajdonképpen nem párt, ezért inkább „politikának” nevezték.

A szabad választások után aztán eltűnt ez a különös jelentése, s a szó kezd megint úgy csengeni, mint a régi szép békeidőben: picit gyanús, picit mocskos, dehát szükséges. Visszatalált eredeti jelentéséhez.