A Macbeth, Shakespeare halhatatlan remeke, elsősorban a szó közepén található mássalhangzócsoport miatt érdekes. A név voltaképpen két részből álló összetétel: Mac+Beth. A Mac- előtag (mely néha csak Mc-nek van írva) eredetileg nem angol elem, hanem kelta: jelentése '-fia’, tehát esetünkben ‘Beth fia’. Az ír és skót eredetű angol nevekben máig igen gyakori, ejtése [mek] vagy [mök-]. Itt kezdődik a tragédia. Az első tag ugyanis [k] hangra végződik, a második tag [b]-vel kezdődik, elvileg tehát [-kb-] hangkapcsolat jön létre. Ez azonban úgynevezett nem-optimális hangkapcsolat, mivel két fele egy fontos jegyben eltér egymástól, mondhatni ellenszegül egymásnak: ez a jegy a zöngésség. A [k] zöngétlen (mint például a t, sz, ty), a [b] viszont zöngés (mint a d, z, gy). A [-kb-] mássalhangzócsoport tehát zöngésség szempontjából diszharmonikus. Ezt nem szeretik a nyelvek: nincs is olyan egyszerű szó (talán sehol a világon), melynek belsejében zöngésségi diszharmónia adódna. Ilyen csak akkor jön létre, ha két elemet összefűzünk, mint az angol Mac+Beth vagy a magyar mák+ból.

A nem-optimális hangkapcsolatokat ki lehet ugyan mondani, de a legtöbb nyelv nem szereti őket, s valamilyen szabályt hív segítségül, hogy megreparálja őket. A Macbeth közepén lévő diszharmóniát kétféle irányban lehet megoldani: vagy „hátrafelé”, a [k]-t zöngésítjük hozzá a [b]-hez (s akkor az eredmény [gb]), vagy „előrefelé”, a [b]-t zöngétlenítjük hozzá a [k]-hoz (s akkor [kp]). Hogy melyik nyelv melyiket választja (vagy választja-e egyáltalán), az véletlenszerű sajátsága a nyelveknek, az egyik így oldja meg, a másik úgy. Az angol az első megoldást választja, angolul tehát a Macbeth kiejtése nagyjából [mökpesz] (persze a végén nem rendes „sz”, hanem angol „th” van, de ez most mellékes). A magyar a másik megoldást tekinti normálisnak, azaz a zöngésségi diszharmónia mindig úgy oldódik föl, hogy a második hang kényszeríti rá jellemzőit az előtte állóra — az igazítás „hátrafelé” hat. Mák+ból ejtsd [mágbol], szék+be ejtsd [szégbe], Török Béla ejtsd [törög béla]. Éppen ezért a magyarban a Macbeth hagyományos kiejtése [magbet], vagyis a szót a művelt hagyomány mintegy „honosította”, alkalmazva rá a magyar nyelv szabályait. Ugyanígy járunk el egyébként minden nyelvvel: a Wittgenstein név ejtése a németben [vitkenstejn], de a magyarban [vidgenstejn]; Anita Ekberg svédül [ékberj], de magyarul [egberg].

Ez eddig rendben is volna, csakhogy egyre többen ejtik a Macbeth szót [mahbet]-nek. Egy fiatal színész barátomtól hallottam először, láthatólag neki ez volt a természetes, nyilván a főiskolán is így hallotta, a múltkor pedig egy kolléganőm említette, hogy vele már vitatkoztak is diplomás, felnőtt emberek, hogy nem [magbet], hanem [mahbet]. Ahogy a nyomozó felteszi a kérdést: kinek van haszna a gyilkosságból, úgy kérdezi a nyelvész: milyen jelenség érvényesül itt, milyen alapon keletkezett az új forma? Idegen hatás nem lehet, ez színtiszta magyar fejlemény, mert ilyet másutt nem mondanak. Aztán az íráskép befolyására gyanakodhatnánk, hiszen a szóban van egy „h” betű, és azt hihetnénk, hogy a beszélők ezt gondolatban a „t” mellől előrehozzák a „h” mellé, mintha a szó *Machbet volna: ekkor érthető volna a [mahbet] ejtés. Ez azonban éppen a művelt rétegek nyelvi viselkedésére nem jellemző, ők inkább pedánsan követni szokták az írásképet — márpedig a [mahbet] a műveltek körében is terjed.

Kell lennie ennél jobb magyarázatnak is. Mivel a zöngésségi igazítás itt jellegzetesen magyar jelenség, a beszélők talán megpróbálnak lefaragni az ejtés „penetráns” magyarosságából (ahogy a Thomas Mann-t is inkább [tomász mánn]-nak mondjuk, mint [tomasz mann]-nak). Csakhogy magát a zöngésségi igazítást kikapcsolni nem tudják, mert az kötelező (a [k]-nak e helyzetben muszáj [g]-vé válnia); ezért inkább a [k]-t cserélik le egy másik hangra, a [h]-ra, melyre már nem érvényes a szabály: a Bachban, dohból, Koch Béla alakokban a [h] érintetlen marad (akár „h”, akár „ch” az írása). Vagyis a [mahbet] ejtés lehet egy elkerülési stratégia eredménye, mely kiveszi a szót a túlzottan magyarosnak érzett zöngésítő szabály alól. Mintha az illető attól félne: nem fog hallatszani, hogy ő igenis tudja, hogy ez idegen szó.

De miért éppen [h]-ra cserélik le a [k] hangot? Erre talán a következő választ adhatjuk. A mai magyarban — talán a német nyelvtudás zsugorodásával párhuzamosan — egyre többen ejtik a „ch”-t mássalhangzó előtt [k]-nak: „teknika”, „rikter” (Richter), „drakma” (drachma). A techno-zenét már általánosan [teknó]-nak mondják, nem [tehnó]-nak. A kényes, művelt nyelvhasználat ettől idegenkedik, és kitart a [h] ejtés mellett: [tehnika], [rihter], [drahma]. Ám akik a [h]-t [k]-val helyettesítik, adott esetben mást is kénytelenek csinálni, ugyanis a [k] hang „b” előtt automatikusan betáplálódik a zöngésségi igazító szabályba és [g] lesz belőle. Példa erre egy Dachbauerné nevű ismerősöm. A műveltek szerint a név ejtése [dahbauer] volna, ám ő és népes családja nem ebbe a körbe tartozik. Ezért a [h] hangot [k]-ra cserélik, ám kiejtésük nem állapodhat meg a *[dakbauer] formánál, hiszen az a nemkívánatos [kb] kapcsolatot tartalmazza: a zöngésségi igazítás nyomban [dagbauer]-t csinál belőle — és valóban, így ejtik a nevüket. (Persze, ha bediktálják valahol, akkor kínos igyekezettel [dahbauer]-t mondanak, de most a természetes beszédről van szó.)

A Macbeth hagyományos, művelt [magbet] ejtése sok embernek feltehetően úgy hangzik, mintha éppen a fent leírt „műveletlenségi” szabálysoron ment volna keresztül: mintha a [dagbauer]-ék mondanák [magbet]-nek, s nekünk, művelteknek ezt vissza kellene csinálnunk. Ha számunkra [dahbauer] a helyes, akkor nyilván ugyanígy a [mahbet] a jó. Az ilyen stratégiát a római grammatikusok „hiperurbanizmusnak” nevezték, mivel a művelt(kedő) beszélők — attól való félelmükben, hogy vidékiesnek, póriasnak fognak hangzani — az urbánusnál is urbánusabb kiejtést használtak.

Slusszpoén: az angolban éppen a művelt kiejtésben kell a „ch”-t [k]-nak ejteni, tehát technical [tekniköl], Richter [riktör], drachma [drekma], s így ott éppen a [mahbet] hangzik póriasnak.