Nádasdy Ádám
Mi hát a nyelvtan?
Magyar Narancs, 2001/09/13
A magyar kifejezés („nyelv+tan”) azt sugallná, hogy a nyelvtan nem más, mint a nyelv tana, tehát hogy mindaz beletartozik, amit a nyelvről mondani, tanítani lehet. Mégsem így használjuk: ez utóbbira a „nyelvészet” (vagy „nyelvtudomány”) kifejezés járatos, a „nyelvtan” mást jelent. A nyelvtan az a szabályrendszer, melynek alapján a beszélő (vagy író, most mindegy) mondatokat hoz létre. Például a magyar nyelvtanban kell lennie egy olyan szabálynak, hogy a jelző mindig a főnév előtt áll: A fehér kutya ugat, és nem *A kutya fehér ugat, mert az emberek az előbbit mondják, az utóbbit meg nem. De hát — kérdezhetnénk — miért van szükség erre a szabályra, ha egyszer ezt mindenki így csinálja? Hát éppen azért. A nyelvtan nem azt mondja meg, hogy minek kellene lennie, hanem hogy mi van. A fizika is kimondja a gravitáció szabályát: ha elengedek valamit, leesik, ilyen és ilyen sebességgel. Miért van e szabályra szükség, hiszen a dolgok úgyis leesnek?
Ahogy a fizikus szemléli a természetet és igyekszik megérteni, szabályokba foglalni annak működését, úgy szemléli a nyelvész a nyelvet. Hogy mi ezeknek a szabályoknak a célja? Mondjuk ki büszkén: semmi. Vagyis hát annyi, hogy ha jól ragadjuk meg a szabályt, közelebb kerülünk a dolog megértéséhez, s így halad a tudomány. Vagy ha tetszik, kifürkésszük a Teremtő csodálatos titkait. A nyelvész számára a nyelvtani szabályok ténymegállapító (a szó legnemesebb értelmében „leíró”) jellegűek, s ezért olyan dolgokat is kimondanak, melyek a beszélő számára triviálisak, melyeken soha nincs vita, melyeket soha senki nem ront el. Nincs olyan magyar anyanyelvű, aki azt mondaná: *A kutya fehér ugat. Mégis ki kell mondanunk a szabályt, mert a tudomány köteles naívnak tettetni magát. A tudós nem tud semmit, ezért mindent meg akar fogalmazni. A kémiakönyvben az állt: „A víz színtelen, szagtalan, szobahőmérsékleten folyékony anyag.” Nem nevettünk, pedig ki az a hülye, aki ezt nem tudja? Kit kell erről informálni? Nem; elfogadtuk, hogy a tudományban nincs határ a „közismert” és az „érdekes”, a triviális és a meghökkentő között.
A nyelvtani szabályok túlnyomó része szürkén és észrevétlenül működik mindennapi életünkben, s az adott nyelv beszélőinek többsége egyformán alkalmazza őket (hiszen éppen ezért mondhatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik). A magánhangzó-harmónia (házban, kertben, és nem *házben, *kertban), az ige fókusz-utáni helye (Hova bújtak a többiek? és nem *Hova a többiek bújtak?), a tárgyas ragozás (Verted a dobot és nem *Vertél a dobot) és ezer más szabály a nyelv valamennyi beszélője számára egyforma, mindenki követi, akár művelt, akár műveletlen, akár kelet- akár nyugatmagyar. A szabályok követéséhez nem kell „tudni” a szabályokat. Olyan ez, mint a népzene: bonyolult harmóniákat, rafinált ritmusokat szólaltatnak meg laikusok, akiknek nincs tudásuk kottáról, zeneelméletről. Ezért szoktuk az anyanyelvi beszélő (automatikus, naív, általa meg nem fogalmazott) nyelvtudását, implicit szabálykövetését „kompetenciának” nevezni, hogy ne tévesszük össze a „tudással”, melyet inkább az iskolában tanult, explicit, az illető által is megfogalmazható ismeretekre értünk.
Kimondhatjuk most már, hogy a nyelvtan: kompetenciamodell. Azt modellálja, hogy mi bújhat meg a beszélők fejében, ami visszatartja őket a hibás mondatok létrehozásától (*A kutya fehér ugat, *házben, *Vertél a dobot, stb.) — azaz milyen szabályokat követnek. Például miért jó az, hogy A kutya fehér „Der Hund ist weiss”, ahol pedig a melléknév a főnév után áll? Azért, mert itt a fehér nem jelző, hanem állítmány. No de tudja ezt az anyanyelvi beszélő, mondjuk ötéves korában, vagy öregen, rég elfeledett négy elemivel? Igen, különben nem mutatna olyan egyöntetű szabálykövetést e téren. Tudja, ahogy a népzenész „tudja”, mi a szubdomináns és mi a tonika, még ha e szavakat soha nem is hallotta.
Ha mindez így van, akkor értelemszerűen nincs olyan ember, nincs olyan közösség, akinek ne volna nyelvtana, aki ne szabályok alapján teremtené meg mondatait. Aki azt mondja: Nem tudhassa, vagy Én is innák belőle, vagy Kérdezd meg, föl-e jönnek, az is szabályt követ, hiszen következetesen és rendszerszerűen így használja e szerkezeteket. A nyelvtudomány ugyanolyan szorgalmasan leírja ezeket (és a legeldugottabb apró települések néha igencsak furcsa nyelvjárásait), mint a választékos irodalmi nyelvet: nyelvtana van ennek is, annak is.
A laikus köznyelvben azonban a „nyelvtan” szót nem így használják, nem értékmentes tudományos anyagként, hanem követendő illemkódexként. Nem deskriptív („leíró”), hanem preskriptív („előíró”) értelemben. „Fiam, tanulja meg a nyelvtant, mielőtt újságíró akar lenni”. „Juli néni istenien mesél, de nyelvtant, azt ne keress nála.” A civilizált, írástudó kultúrákban, mint a mai európai, vagy a görög-római, előbb-utóbb kialakul a normatív nyelvtan, mely a műveltnek tekintett, kívánatos nyelvi viselkedést írja le (és elő). A normatív nyelvtan persze nem foglalkozik azzal a hatalmas szabálytömbbel, amelyet mindenki alkalmaz és betart, mint ahogy az illemkódex sem mondja ki, hogy ismeretlen hölgyhöz úgy kell odamenni, hogy felváltva bal, illetve jobb lábunkkal lépünk előre. A normatív nyelvtan csak azzal foglalkozik, amit sokan (sőt néha a legtöbben) maguktól, spontán nem úgy csinálnának, amit illik megtanulni ahhoz, hogy műveltnek, illedelmesnek tartsák az embert. Ez roppant fontos, és mindnyájunk felelőssége, hogy az ifjúságot — és kevésbé művelt nyelvtársainkat — erre neveljük. Csak úgy nem szabad tenni, mintha ennek a normatív nyelvi nevelésnek nyelvészeti (vagy pláne logikai) alapjai volnának. A nyelvész számára a preskriptív (előíró, vagy enyhébb formában ajánló) tevékenység az egyik fontos, de mégiscsak mellékes alkalmazása a tudományának.
Azt kérdezte a múltkor a kedves fiatal rádióriporter: „Önt, mint nyelvészt, milyen nyelvi jelenségek bosszantják manapság?” Hm. A csillagásztól biztos nem azt kérdezte volna: „Önt, mint csillagászt, mely égitestek bosszantják manapság?”