Kedves olvasó, ön is meg fog halni. Ezért hasznos, ha már most belegondol, hogyan fognak erről a tényről beszélni szerettei és ellenségei (ne odaátról kelljen majd mérgelődnie). A halálnak — fontosságához illően — gazdag nyelvi repertoárja van. De vajon ugyanazt jelenti-e a meghalt, megdöglött, elhunyt, kimúlt, vagy csak stíluskülönbség van köztük? És mi a különbség a stíluskülönbség és a nem-stíluskülönbség között?

Ahogy a szivárványban sem lehet fizikai tudományossággal meghúzni a határt, hogy meddig zöld, mettől kék, mert fokozatosan mennek át a színek egymásba, és minden köztes állomás létezik, úgy nem könnyű a nyelvi elemek stílusértékét sem megadni. Mert az nyilvánvaló, hogy a megdöglött, ha emberre mondjuk, rendkívül durva: Na, megdöglött a Mátrai. Ugye, egyetértenek, hogy ilyet nem mond tisztességes ember, még akkor se, ha utálta az illetőt. Ehhez képest egy valcer, ha kiszalad a szánkon egy lóf*sz vagy egy b*ssza meg, hiszen ezek csak önmagukban csúnyák: zavarhatnak, de nem ártanak — olyanok, mint ha mondjuk társaságban valaki jó hangosan elböffenti magát. A megdöglött nem trágárság, viszont olyan, mintha megütnénk valakit, vagy éppenséggel belerúgnánk a halottba. A szótárak rendesen jelzik, hogy a megdöglik állatra vonatkozik, de azt csak a legnagyobbak (így az Értelmező Szótár 1965) fejtik ki, hogy emberre való használata durva, hiszen ez már inkább a nyelv használatába, mint leírásába tartozik. Vagyis a megdöglik ige önmagában, szótárilag nem nevezhető durva szónak, pláne nem trágárság, hiszen állattal kapcsolatban semleges.

De valóban semleges? A mai világban szinte családtagként tartott állatkedvencek végét sokan haboznának a megdöglött szóval leírni. Mit mondjanak a pontozott helyen: És mi lett a kutyátokkal? Talán … szegényke?! Nagyanyáim még simán a megdöglött szót használták volna, minden sértő él nélkül. Ma már — legalábbis a parfümözött, városi használatban — inkább a meghalt dívik. (Én most se bírnám azt mondani, hogy Meghalt a kutyusunk, de én egy konzervatív öregúr vagyok.) Mindez tényleg nem nyelvi kérdés, hanem világértelmezési: a családtaggá avanzsált háziállatot a [+humán] jegy alá sorolják át. Nem a megdöglik használata változott meg, hanem azon dolgok köre, melyeket embernek, családtagnak tekintünk. Ez nem csak a magyarban van így: hasonlókat tapasztalunk más európai (vagy „nyugati”) nyelvekben, kultúrákban. Az angolban a névmáshasználattal van hasonló gond: ma már sokan nem mernék a kutyust, cicust a — hagyományosan állatokra használt, semleges — it névmással jelölni. Például Look, how sweet it is! (’Nézd, milyen édes!’) helyett — az állat nemének illedelmes megtudakolása után — a Look, how sweet he (vagy she) is! felkiáltás mellett döntenek.

A nyelvész (és kinyújtott karja, a szótáríró) tehát annyit rögzít, hogy a meghal és a megdöglik pontosan ugyanazt az eseményt („dolgot”) jelöli, az élet végét. Azt a „dolgot”, amire egy szó vonatkozik, amit a külvilágból jelöl, denotátumnak (jelöletnek) nevezzük. A meghal és megdöglik denotátuma azonos, csak a kapcsolódásuk más: az egyiket [+humán], a másikat [−humán] alannyal használják: Meghalt a Mátrai, megdöglött a ló. Ha valaki fordítva használja, lelke rajta, az már kreatív (s ebben az értelemben metaforikus) használat: Megdöglött a Mátrai, meghalt a ló — az ilyen deviáns nyelvhasználat stiláris eszköz, mely kelthet derültséget, megdöbbenést vagy undort. A szándékolt stílusdisszonancia hagyományos stíluselem, például amikor a szerető apa így szól: A gyerekeknek kéne adni valami abrakot; vagy a háziasszony így kiált a vendégeknek: Vályúhoz!

A meghal és a megdöglik tehát azonos jelentésű szavak (szinonimák), mert ugyanazt a dolgot jelölik (ugyanaz a denotátumuk) — de az már nem igaz, hogy ugyanúgy lehetne használni őket. Denotatív szinonimák, ám a teljes jelentésbe még két dolog tartozik bele: a kapcsolódási mód és a stílus. A meghal és a megdöglik kapcsolódási módja (kollokációs jelentése) a [±humán] miatt eltér, s így azt kell mondanunk: a meghal és a megdöglik teljes jelentése nem azonos, csak a denotatív jelentésük az, a kollokációs nem.

Fábián lelkesen vett részt a csatában, s amikor a lova megdöglött, gyalogosan vagdalkozott tovább. Számomra ez normális, semleges nyelvhasználat. Próbáljuk ki, mi mást lehetne odatenni a megdöglött helyett. Van a kimúlt, ez pontos szinonimája a megdöglött-nek, csak nagyon választékos, öltönyt-nyakkendőt adna Fábiánra és a lóra; a megdöglött — kimúlt között jókora stiláris eltérést találunk (mint a kutya — eb vagy nő — hölgy között). Egy másik halálige, a kiszenved, nem egyszerűen a halált jelöli, hanem annak lassú, kínos módozatát, tehát ez denotatívan nem szinonima. A meghalt nevetséges volna, mert finomkodó, Fábiánt és a lovat parfümszaggal kenné be.

És az elhuny? A ló elhunyt. Vajon azért nem létezik, mert az elhuny csak emberre használható? Föntebb láttuk, hogy a meghal is [+humán] ige, melyet átviszünk humanizált állatainkra — miért ne mondhatnánk Fábián derék lovára, hű társára, hogy elhunyt? Ennek egy másik stilisztikai gátja van: az elhuny nem egyszerűen [+humán], de [+írott] és [+formális] is, azaz csak írásban és csak formális stílusban használható (és persze az írást „hangosító” ünnepélyes beszédben). Bármennyire tiszteltem, szerettem valakit, nem mondhatom, és magánlevélben sem írhatom: Hallom, Irén, hogy édesapád elhunyt. Vagy: Szörnyű az a tudat, hogy a feleségem el fog hunyni. Ezek denotatívan jók, kapcsolódásuk jó, mégis hibásak, mert az elhuny az írott és formális stílus része. A lóra való átvitele tehát kétszeres stílusváltás volna, ami, úgy látszik, sok.

És hogy mégse a halállal zárjuk: ha helyes a fenti okfejtés, akkor a megnősül és a férjhez megy (utóbbi is egy szó, csak a helyesírási szabályzat külön íratja) azonos denotatív jelentésűek, azaz szinonimák, hiszen ugyanazt az eseményt/dolgot jelölik, csak az egyiknek az alanya férfi, a másiké nő. Igaz ez?