Az emberi tudomány csak meglepően későn — úgy a 18. század végén — vette észre, hogy a nyelvek változnak. Azt addig is látták, hogy sokféle nyelv van, sőt hogy az egyes nyelveknek is vannak változataik, hogy más az ausztriai német, a svájci német és a hamburgi német. De hogy ez a sokféleség valamilyen szisztematikus fejlődés, szabályszerű változás eredménye lehet, azt csak a 19. század elején sikerült bizonyítani. Jegyezzük meg, hogy a biológia is hasonló cipőben járt: ekkor vette észre Darwin, hogy az élővilág is változik, és hogy a szabályos, rendszerezhető változások gyakran felszíni sokféleséget hoznak létre.

A felvilágosodásig a tudomány úgy vélte: a nyelvekben a szavak változnak, és attól mások az egyes nyelvek is, hogy más szavakat használnak. A korai nyelvészeti kutatások egyik felfedezése volt, hogy ez nem így van: az igazi nyelvi változás mindig a rendszerre és sohasem valamely szóra vonatkozik. Például ha egy nyelvben megjelenik a névelő (mint a 15. századi magyarban: a kutya, egy kutya), akkor azt mindenütt kötelező használni; nincs olyan, hogy a névelőt csak a kutya szó előtt vezetik be, vagy mondjuk a háziállatok előtt. Ha van névelő, kötelező használni — feltéve persze, hogy használatának nyelvtani körülményei fennállnak. Mint a fizikában: ha valami vizet tartalmaz, akkor annak kötelező megfagynia — feltéve, hogy hőmérséklete 0° C alá süllyed. Ha egy finnugor szó p-vel kezdődött, akkor a magyarban f-fel kell kezdődnie, bármit jelent, bármilyen szófajú vagy nyelvtani szerepű. Például finn pää — magyar fej; vogul pun — magyar fon; osztják pir — magyar far; cseremisz pu — magyar fa. Ez igazi nyelvi változás, mert nem egy szót, nem is egyes szavakat, hanem egy kategóriát érint, a finnugor szókezdő p- hangot. Az, hogy ma a finnugor nyelvek annyira különböznek egymástól, az sok-sok ilyen szabályszerű változás eredménye. Ezek a szabályok egyben megalapozzák azt a szilárd tudásunkat, hogy a magyar finnugor nyelv.

A változás csak szabályszerű lehet, mert a nyelv: rendszer, nem pedig elemek (szavak, hangok, stb.) halmaza. Az olyan változás, amely csak egyetlen szót érint, nem számít nyelvi változásnak. Ha például holnap reggeltől jármű helyett mindenki azt mondaná: vehikulum, ez nem volna nyelvi változás, csak egyetlen elemet érintő lexikális csere volna.

A nyelvi változás a kortárs megfigyelő számára nehezen látható, több okból is. Az első ok, hogy a változás általában két-három generáció alatt zajlik le, tehát az egyes ember számára — különösen a múltban, amikor rövidebben éltek az emberek — észrevétlen maradt. A magyarban például régebben az ny hang hasonult az utána álló hanghoz. Így mondták:

torony, de fölment a toromba;

hány ember, de hán katona;

kormány, de kormánválság.

Ez az „ny-hasonulási” szabály a 20. század elején megszűnt működni a művelt köznyelvben (csak a Felvidéken él, regionális szinten). Fiatal koromban még hallottam a toromba formát az idősebbektől, akik a 19. század végén születtek. Ma már a legtöbb beszélő nem emlékszik erre, nincs tudatában, hogy itt egy nyelvi változás zajlott le, egy szabály törlődött, s ma az ny hangot minden helyzetben ny-nek mondjuk: toronyba, hány katona, kormányválság.

A másik tényező, amely miatt a nyelvi változás nehezen vevődik észre, az, hogy együtt mutatkozik más jelenségekkel, például az életkorral. Az öregek beszéde mindig más, mint a fiataloké: hanghordozásuk, gyakori habozásuk öregessé teszi a beszédüket. Ha egy aggastyántól ezt halljuk: „Na, és erre… mit is akarok… ja, fiacskám, hogy fölmentünk a toromba.” — azt látjuk: milyen öregesen beszél, és nem vesszük észre, hogy a toromba nem az öregség miatt van, hanem mert ő még a nyelvi változás onnansó oldalán áll. Ő fiatalon is így mondta; mi viszont, akármilyen öregek leszünk, nem fogjuk azt mondani, hogy toromba, mert ezt a szabályt nem használjuk. Az öregek ráadásul más életanyagot közvetítenek, más szokásokról beszélnek, más metaforákat használnak, azt mondják: Sztalin, meg mángorló, meg belógat („átver, becsap”) — s így nehezebben vesszük észre, hogy e felszíni, periférikus (mert kultúra-függő) vonások mögött igazi nyelvi változások is vannak, amelyek témától, életanyagtól függetlenek, például hogy ők inkább azt mondták: szét nem szedhető, mi meg inkább azt mondjuk: nem szétszedhető.

A harmadik tényező, amely nehezíti a nyelvi változás észrevételét: az írásbeliség. Az írásnak éppen az állandóság a lényege, arra van kitalálva, hogy a változatokat elkendőzze. Azt tanuljuk az iskolában, hogy egyéni beszédszokásunktól függetlenül valamit így és így kell írni. Például én úgy mondom: kiván, tizes, viziló, rövid i-vel, de hosszúval írom, mert az iskolában így tanultam, és fegyelmezetten betartom az Akadémia helyesírási szabályzatát. (Azt persze egy percig se szabad hinni, hogy a „kiván” ejtés kevésbé volna helyes, mint a „kíván”.) Közismert példa az is, hogy a magyar helyesírás nem veszi tudomásul, hogy az ly mint hang megszűnt létezni, helyette mindenütt j-t ejtünk, azaz ma már súlyt = sújt.

A nyelvi változást tehát három okból nehéz tetten érni: egyrészt mert lassan történik, másrészt mert más tényezőkkel keveredik, harmadrészt mert az írott szöveg gyakran elkendőzi.

El kell oszlatnom egy gyakori félreértést: a dolog fordítva se igaz. Az írás is szokott változni (ha ritkábban is, mint maga a nyelv), ám ez nem feltétlenül tükröz nyelvi változást. Az írás csak ruhája a nyelvnek, emberalkotta kódolási technika, mellyel a hangzó nyelvet papíron igyekszünk megjeleníteni. Az írás vagy tükrözi a nyelv valóságát, vagy nem. Nézzünk egy igen régi magyar nyelvű szöveget:

A Halotti Beszédre ránézve elámulhatnánk: íme, mennyit változott a nyelv! Ám a szöveg szokatlan külleme, a betűk maitól eltérő használata nem minden ponton jelent nyelvi változást. Tekintsük az első három szót.

Távolról sincs annyi különbség, mint első látásra hinnénk. Az első szóban, a Latiatuc-ban csak az u hang különbözik a maitól; a feleym-ben semmi; a sumtuchel és a mai szemetekkel között már több különbség van. Az azonban, hogy a kódex a [k] hangot c betűvel, a [j] hangot i-vel, az [sz] hangot s-sel jelöli, puszta kódolási kérdés, melyről ráadásul az akkori magyar beszélőknek fogalmuk se volt.

Vegyük észre viszont, hogy az egyik legjelentősebb különbség a 12. századi és a mai magyar között, hogy ekkor még nem használtak névelőt. Azt mondja a szöveg: odutta vola neki Paradicsumut („adta vala neki a Paradicsomot”), csakhogy a Paradicsumut előtt nincs névelő! Ez a mai nyelvben megengedhetetlen volna: itt egy komoly szabályváltozás zajlott le, mely a névelőt mostanra kötelezővé tette.

Hadd mutassak egy még látványosabb példát. A török nyelvet évszázadokig az arab ábécé betűivel írták, hiszen a muzulmán kultúrkörbe tartozik. 1928 január elsején a törökök rendeletileg áttértek a latin betűs írásra, melyet ma is használnak. Az írás megváltozott, a török nyelv azonban ugyanaz maradt: a törökök másnap is ugyanúgy beszéltek és ma is ugyanúgy beszélnek, mint az arab betűs időkben.

Az írást és a nyelvet tehát gondosan meg kell különböztetni. Nézzünk erre néhány magyar példát az utolsó kétszáz évből:

A csík, lóca esetében nem történt nyelvi változás, csak írásváltozás, mert a beszélt forma azonos maradt; a folyó, toronyba esetén viszont valós nyelvi változás történt, mert a beszélt forma változott meg: az ly-ból (minden szóban!) j lett, az ny pedig (minden szóban!) megszűnt hasonulni a következő mássalhangzóhoz.

Három klasszikus érvvel szoktunk emlékeztetni az írás másodlagosságára: (1) mindenki előbb tanul meg beszélni, mint írni; (2) minden nyelv előbb létezett beszélt, mint írott formában (és ma is számos nyelv él, melynek nincs írott formája); (3) minden normális felnőtt ember tud beszélni, de nem nem minden normális felnőtt ember tud írni.

A félreértés, hogy az írás fontosabb, mint a beszéd, egyáltalán azért merülhet föl, mert a nyelv vizsgálatát az ókorban az írott nyelvvel kezdték, a nyelvészet sokáig az írás, az írott szövegek tanulását, elemzését jelentette (innen a „grammatika” szó is, mely voltaképpen az írás művészetét vagy tudományát jelentette).

A szókincs változása a laikus megfigyelő számára minden más változásnál feltűnőbb: napjainkban például mindenki észreveszi, hogy áradnak be a magyarba a francia és olasz szavak, mint camembert, croissant, baguette, apartman, coupé (egyfajta autó), limuzin, rozé; illetve mozzarella, pizza, pizzéria, sztráda, tiramisu, sztracsatella, kapucsínó, maffia, maffiózó stb., de ugyanígy sorolhatnánk angol vagy német szavakat is. Az ilyen szókincsi változások az élet változásait tükrözik, s ezért igen érdekesek a kultúrtörténész, a szociológus, a pedagógus számára. A nyelvész azonban nem tud róluk mit mondani azon túl, hogy lajstromba veszi őket. A szókincs változásai ugyanis nem foglalhatók szabályba, mert itt egyedi tételek változnak, nem kategóriák: nem mondhatjuk ki, hogy a mai magyarban a puha, büdös sajtokat francia szóval kell megnevezni, hiszen a pálpusztai meg a kvargli nem francia szó. A szókincs nem rendszer, hanem adathalmaz, vagyis lexikális információ. (Maga a „lexikális” kifejezés is éppen innen származik, minthogy a lexikon görögül „szókincset” jelent.) Nincs nyelvtani jelentősége, hogy valamely szó öröklött-e vagy jövevény, pl. a hétfő, kedd, szerda, csütörtök sorból az első kettő öröklött finnugor anyag (hét+fő, ill. ketted), a második kettő átvétel a szlávból (lásd például szerb srijeda, četvrtak), mégis egyformán kezeli őket a magyar nyelv. A szavak jelentése, eredete tehát a nyelvi rendszer szempontjából nem osztályozó tényező, a szabályok nem ilyen alapon vonatkoznak rájuk, és nem ilyen alapon változnak. Nem képzelhető el olyan változás, hogy — mondjuk — minden táplálkozást jelentő ige egy szótaggal rövidebb lesz; vagy hogy a szláv eredetű szavakat mostantól kötelező az ige elé tenni.

Nézzünk néhány példát arra, hogy mennyire nincs új dolgok és új szavak között rendszerszerű összefüggés.

A táblázat négy kockájából ideálisan csak a két sárgával jelzett típusnak szabadna léteznie: a holló (azaz „régi dolog — régi szó”) típusnak és a templom (azaz „új dolog — új szó”) típusnak. A holló típusról nincs mit mondani: ezek a fogalmak (holló, siet, fekete, föld) régen ismertek, az őket kifejező szavak ugyancsak régiek. A templom típus — mint céloztunk rá — kultúrtörténetileg érdekes, mert a templom, kenguru, ráklikkel, kroaszan egy-egy új dolog neveként jelent meg. Ez látszólag azt mutatja: új dolgok megjelenésével a beszédközösség azok nevét is átveszi, tehát új dolog — új szó.

Csakhogy ez nincs így, mert a másik két kockában pont az ellenkezőjét látjuk. Van olyan, hogy új dologra régi szót használ a nyelv, ilyen a kocsi típus, azaz a régi szót metaforikusan kiterjesztik az új dologra (lásd még levél, fű, tárcsáz). A legkülönösebb a negyedik, a sógor típus, ahol semmi új dolog nincsen, hiszen a sógor, szadista, probléma, parázik (= „szorong”) fogalmak, jelenségek azelőtt is léteztek, mielőtt ezeket a szavakat használni kezdték — az új szavak megjelenését itt nem lehet új dolog megjelenésével indokolni. De még az ártatlannak tűnő „régi–régi” (holló) típusban is ott ólálkodik a metaforikus kiterjesztés lehetősége: fekete „egy adag kávé”; föld „az elektromos kábel harmadik drótja” — ezek már alighanem a kocsi típusba illenének.

A szókincs a nyelvi rendszerhez képest olyan, mint egy erőgéphez képest a periféria. Az erőgép lehet gőzgép, szélmalom vagy atomreaktor (ezek volnának a különböző nyelvi rendszerek: a magyar, a francia, a cigány), a periféria pedig az, hogy mire használjuk, például hogy vizet szivattyúzunk vagy mozdonyt hajtunk vele (ezek volnának a közvetített tartalmak, hogy például keresztény avagy buddhista kultúrát, feudális avagy modern társadalmat írunk le). A gőzgép ugyanaz marad, akárhogy cserélgetjük a perifériát. Bár izgalmas, ugyanígy másodlagos manapság az internetes és az sms-nyelvhasználat: szinte csak írásban jelentkezik, és főleg a szókincset, helyesírást érinti — a nyelvtant, a nyelvi rendszert nem. Az új technikák szem előtt vannak, ezért kisszámú nyelvi újításaik feltűnőek, mint a messziről látszó templomtorony, ezért hajlamosak vagyunk őket túlbecsülni. Az ember hajlamos ilyeneket mondani: „Mióta újraaranyozták a templomtornyot, ez nem ugyanaz a falu!” Ez a megfigyelő lélektana szempontjából érthető, de ha a faluban az emberek ugyanabból élnek, ugyanolyan vallásúak, ugyanaz a polgármester, akkor ez ugyanaz a falu, hiába csillog a templomtorony.

Megállapítottuk, hogy a szókincs változása, bár érdekes és jellemző egy nép sorsára, nem rendszerszerű és ezért nem nyelvi változás. Azt is kimondtuk, hogy az írás — már amelyik nyelvben egyáltalán van ilyen — változik ugyan, és többnyire rendszerszerűen, de lényegéből adódóan a nyelvhez képest másodlagos, annak mesterséges árnyképe csupán. Melyek hát a valóban nyelvi elemek, amelyeknek változása igazi nyelvi változás?

Minden nyelv rendszere három alkotórészből, mondhatnám három fejezetből áll: ezek a mondattan, az alaktan és a hangtan. Ezek mindegyike igen lassan változik (szemben a szókinccsel, mely gyorsan is tud változni!). A változás lassússágát jól mutatja, hogy a 800 évvel ezelőtti Halotti Beszéd többé-kevésbé ma is érthető.

A mondattani változásra a magyarban jó példa a névelő megjelenése (15. sz.): mint láttuk, a 13. században még nincs névelő (∅ Paradicsumut), ma már kötelezően: a Paradicsomot. A névelő nagyfokú bonyolódást jelentett a nyelvi rendszerben, miatta egy egész fejezettel bővült a nyelvtan, hiszen többféle névelő van, és használatukat finom alszabályok szabályozzák. Tekintsük például a következő két mondatot: (1) Az apja állítólag miniszter. (2) Az apja állítólag egy miniszter. A két mondat mást jelent, más feltételezések állnak mögötte. Az (1)-ben ismerjük az apját, kedves idős úr, szokott ide járni, csak nem tudjuk, mi a foglalkozása; egyesek azt suttogják, hogy miniszter. „Mi az apja?” — erre a kérdésre felel a mondat. A (2)-ben nem ismerjük az apját, titok fedi a kilétét, bár rebesgetik, hogy valamelyik miniszter az. „Ki az apja?” — erre a kérdésre felel a mondat.

Ez mind nagyon szép, de ha azt kérdezzük, miért jelent meg a névelő, tehát miért történt ez a nyelvi változás, erre nem tudunk válaszolni. Gondolhatnánk arra, hogy talán szükség volt rá — de ez komolytalan válasz, hiszen a megtörtént tényt vetítené vissza önmaga okává. Nem tudnánk megindokolni, miért csak ekkor volt rá szükség, és miért nem hamarabb? És ha a magyaroknak szükségük volt rá, miért nem volt a cseheknek, ahol mindmáig nincs névelő? És más újításra nem lett volna szükség, csak pont erre? Be kell látnunk: a „szükség” nem értelmes válasz a nyelvészetben. A nyelvi rendszerek mind jók úgy, ahogy vannak, minden nyelven ki lehet fejezni mindent, csehül is a határozottságot (bár nincs névelő), magyarul is a nemeket (bár nincs nyelvtani nem), angolul is a tárgyat (bár nincs tárgyeset). Minden nyelv tökéletes rendszer, a nyelvben „szükség” soha nincs semmire, ugyanúgy, ahogy a kígyónak sincs szüksége lábakra. Azt sem mondhatjuk, hogy a névelő bevezetése mindig gazdagodást, finomodást hozott volna, hiszen a régebbi névelőtlen „∅ Paradicsum” nem jelent se többet, se kevesebbet, mint a mai „a Paradicsom”, lévén ez tulajdonnév.

Gondolhatnánk arra is, hogy a névelő idegen hatásra jött létre, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen mélyreható változást a legritkábban tudnak egymásnak okozni a nyelvek. Egyébként is, a 15. században a magyarral érintkező nyelvek közül csak a németben volt névelő, és ekkor még a német hatás eléggé felszínes.

A névelő megjelenése tehát mélyreható mondattani változás volt, ám okát megjelölni nem tudjuk. Máig jól meglennénk nélküle. Az persze igaz, és minden nyelvre jellemző, hogy ha már megvan egy eszköz, akkor finom különbségtételekre használjuk fel, árnyalatokat fejezünk ki vele, mint a fenti két példában.

Az alaktani változásra hozzunk egy mai példát: az -ó/-ő végű melléknévi igenevek (látható, letölthető) többesszáma a hagyományos -k helyett egyre inkább -ak/-ek:

A változás szigorúan szabályos, mert nem bármely -ó/-ő végű szó kapja, csakis a melléknévi igenevek. Nincs tehát olyan, hogy *aratóak, *darálóak, *fejlesztőek, *seprőek, mert ezek már főnevek a mai nyelvben. Hogy miért következik be, és miért éppen most, arra ismét nincs értelmes magyarázat.

Nézzük az alábbi hangváltozási példát a mai magyarból. Az adatokat az alábbi táblázat szemlélteti. Minden oszlop tetején az úgynevezett szótári bemenet látható, tehát az az alak, ahogyan a beszélő a fejében lévő „szótárban” tárolja az adatokat; az oszlopok alján pedig a felszíni kimenet, vagyis az, ahogyan ténylegesen kiejti, ahogyan a száján kijön.

A vizsgált jelenség a rövid o és ö hangok megnyúlása bizonyos helyzetekben: a jelenségnek a szakzsargonban az „ormány-nyúlás” becenevet adjuk, mert az ormány szó maga is példa e szabályra.

Mint tudjuk, a magyarban van rövid o és hosszú ó, és ezek előfordulását a szó belsejében nem korlátozza szinte semmi: az (1) forog szóban rövid, a (2) fórum szóban hosszú az első magánhangzó. Még szópárokat is kereshetünk, ahol csak ez a különbség: koma/kóma, kor/kór. (Jegyezzük meg, hogy mindaz, amit mondunk, az o mellett az ö-re is igaz: török/tőrök. Az o és az ö két testvérhang: ők a rövid, középső nyelvállású magánhangzók.)

Tekintsük most a (3)-as és (4)-es oszlopot. Azt látjuk, hogy a szótári bemenetből, mely a hagyományos rövid magánhangzót tartalmazza, a kimenet itt hosszú lesz: (3) fórdul, (4) kőrmöt. Ezt egyre többen ejtik így, és nem csak ebben a két szóban, tehát gyanítható, hogy nyelvi változással állunk szemben. Feladatunk megvizsgálni, hogy azok, akik a nyújtott formát ejtik, milyen szabályt követnek. Nos, a kiváltó ok a hangkörnyezet: az o, ö hangot a kérdéses szavakban r+mássalhangzó követi, ez az elrendezés felelős a nyúlásért. Az „ormány-nyúlás” tehát a hangkörnyezet által kondicionált nyújtószabály. (Ne feledjük, hogy a nyelvész számára a „szabály” nem valami illemszabályt jelent, nem iskolai „nyelvhelyességi” előírást, hanem a beszélők által önkéntelenül követett stratégiát.)

Tekintsük most az (5)-ös és (6)-os oszlopot. Itt a rövid o-t kettős rr követi. Ha a szabály logikusan működik, akkor a kettős rr is r+mássalhangzónak számít, hiszen az r-et itt is mássalhangzó követi (amely ugyancsak r). Alkalmazzuk az „ormány-nyúlást” ezekre a bemenetekre: (5) forrás > *fórrás, (6) orra > *órra. Csakhogy az így létrejött alakok sértenek egy másik szabályt, a „Ne mondj két hosszút” nevű szűrőt, azaz hogy a magyarban nem állhat hosszú magánhangzó után hosszú mássalhangzó; képlettel *VVCC (sőt, precízen: *V_iV_iC_jC_j, ahol a csillag a tilalom jele, a „V” bármely magánhangzó, latinul vocalis, a „C” bármely mássalhangzó, latinul consonans). Az imént létrejött *fórrás, *órra alakok fennakadnak ezen a szűrőn, valahogyan meg kell reparálni őket. Két út áll előttünk: vagy az ó rövidül vissza, de ekkor visszakapnánk a kiinduló forrás, orra alakot, és kezdődhetne az egész elölről (azaz rekurzív lenne a levezetés), ezért inkább a kettős rr rövidül sima rövid r-ré, így jön létre a fórás, óra, például Külső fórásokat kellett bevonni; Taknyos neki az óra.

No de ha ez így van, hogy létezhetnek a (7–8) alatt látott, egyaránt bórra ejtésű kimenetek, melyekben hosszú ó-t hosszú rr követ? Ők miért nem akadtak fenn a „Ne mondj két hosszút” szűrőn? A válasz a bemenetek sajátos nyelvtani szerkezetében keresendő: mind a (7) bor+ra (pl. Jövedéki adót vetettek ki a borra), mind a (8) bór+ra (pl. A patikus rátenyerelt a bórra) esetében a két r között elemhatár van (ezt „+”-szal jelöltük), azaz a két r más-más nyelvtani elemhez (a tőhöz, illetve a toldalékhoz) tartozik. A magyarban másutt is azt látjuk, hogy a „Ne mondj két hosszút” szűrő nem működik (ki van kapcsolva), ha elemhatár van a két mássalhangzó között: pl. trón+nak, hős+sel — ezekben is megmarad a VVCC, mert igazából VVC+C alakúak. Ezért (7) bor+ral > bór+ral és (8) bór+ral egyformán hangzik: mindkettőben a hosszú ó-t hosszú rr követi, mely azonban két elemhez tartozik, elemhatár vágja ketté, ezért nem rövidül.

Hogy milyen szabályosan, értelmetlenül és céltalanul működnek a hangváltozások, azt jól mutatja a kórház esete (9). Itt az eredeti bemenet (amit fel sem tüntettünk) kórház. Így még semmilyen szabály sem vonatkozik rá, hiszen összetett szó (kór+ház), mely megtartja összetevőinek kiejtését, ugyanúgy, mint a klórgáz. Ám a kórház szóban — mint sok más, gyakran használt összetételben — elhomályosult a belső a szerkezet (magyarán mondva: már nem gondolunk arra, hogy ez két értelmes elem), az elemhatár törlődött, és a szó mint elemzetlen egység relexikalizálódott. Ennek során az ó megrövidült, mert két mássalhangzó előtt természetesebb a rövid magánhangzó: a kór+ház összetételből így alakult ki a korház alak. (Én is így mondom, ez tekinthető ma az átlagos köznyelvi ejtésnek.) Erre az alakra viszont most lecsap az „ormány-nyúlás” szabálya, hiszen benne megfelelő bemenetet talál: egy rövid o hangot r+mássalhangzó követ, s így létrejön az új kórház ejtés — amely teljesen véletlenül megegyezik a legrégibb, legkonzervatívabb ejtéssel!

Sokan azt hiszik, a nyelv az idők folyamán egyszerűsödik, vagyis a nyelvi változások egyszerűbb alakzatokat hoznak létre. (Sőt, van olyan laikus vélekedés is, hogy a nyelv „szegényedik”.) Egyszerű dedukcióval belátható, hogy ez a nézet téves, mert azt kell hozzá feltételezni, hogy a nyelv eredetileg roppant bonyolultan indult, ha sokszáz–sokezer év alatt állandóan egyszerűsödött. Erre semmi nem utal.

Ha mármost konkrét példákat nézünk, azt látjuk hogy sok ponton csakugyan egyszerűsödik a nyelv, mert kategóriák, szabályok tűnnek el. Például a magyarban:

• a láték/látál/láta múltidő kihalt, ma csak egy múltidő van: láttam/láttál/látott
• az ly hang kihalt, mindenütt j van helyette
• az ny-hasonulási szabály kihalt, mindenütt ny-et ejtünk.

Más változások viszont nyilvánvaló bonyolódást hoznak. Például a magyarban:

• a névelő megjelenése: Láttam várat — Láttam a várat.
• az „ormány-nyúlás”, mely tőváltakozást okoz, pl. sorok, de sórban, vagyis ugyanaz a szó (sor) most már kétféle alakban jelenik meg;
• a melléknévi igenevek hosszabb többesszáma (láthatóak, letölthetőek), mert más többesszámuk lesz, mint a többi szófajnak.

Az esetek nagy részében azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi számít egyszerűsödésnek és mi bonyolódásnak. Tekintsük a következő példát.

A régi rendszerben (és ma is az irodalmi nyelvben) a „rendes” igéknek kétféle alakja van: vágok/vágom, míg az ikes igéknek ehelyett csak egy: eszem. Az új, a fesztelen nyelvhasználatban tapasztalható elrendezésben már az enni igének is kétféle alakja van: eszek egy almát, eszem az almát. Ez nyilván bonyolódás, mert az eddigi egy alak (eszem) helyett kettőt használunk (eszek/eszem). Számos igének ezáltal az eddiginél több alakja lett. Ám az ellenkezőjével is érvelhetünk: a rendszer szintjén egyszerűsödés történt, mert most minden igének egyöntetűen van alanyi és tárgyas alakja egyesszám első személyben is, tehát a rendszer egységesebb, áramvonalasabb, azaz egyszerűbb lett.

Hasonlóképp kétarcú a toromba/toronyba változás. Egyfelől egyszerűsödés, mert egy szabállyal kevesebb van a nyelvben, az ny ma már mindig ny marad. Másfelől éppen a hasonulás (a toromba) volt egyfajta kiejtési egyszerűsödés, mely biztosította, hogy az egymás mellett álló hangok hasonlóak legyenek, ne kelljen kétféle szájállással ejteni őket. Ehelyett most a bonyolultabb — mert hasonulatlan — „nyb”, „nyv”, „nyk” hangcsoportokat kell képeznünk.

Az egyszerűsödés/bonyolódás értelmezésében tehát nehézségeink vannak. De ha sok esetben meg is tudjuk mondani, melyikkel állunk szemben, az nyilvánvaló, hogy hosszú távon a két tendencia kiegyenlíti egymást. A nyelvek se nem egyszerűsödnek, se nem bonyolódnak. A mai magyar összességében se nem egyszerűbb, se nem bonyolultabb, mint az ómagyar.

A tudományos igényű nyelvvizsgálat a 20. század elején kezdte hangoztatni, hogy a nyelvi rendszer — bármelyik nyelvé — annyira önkényes, annyira a belső szabályai szabályozzák, hogy komolyan nem lehet összefüggést keresni a nyelv és az őt használó társadalom között. A csehben, finnben ma sincs névelő, de ez nem tükröz semmit, nem mondhatjuk, hogy a cseh vagy a finn társadalom ne jutott volna arra szintre, hogy a határozottságot el tudja gondolni. A magyar és a török egyik legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek nemek, de hiba volna azt mondani, hogy ezekben a kultúrákban kevésbé fontos a férfi/nő megkülönböztetés. Az angolban nincs tegezés/magázás, de ettől nem mondhatjuk, hogy Anglia vagy Amerika demokratikusabb ország volna, mint pl. Németország. A nyelv szerkezetében beálló változásokat sem tekinthetjük a társadalmi változások tükrének vagy termékének. A magyar nyelvben a kereszténység felvétele után az egyik legfontosabb változás a magánhangzók nyíltabbá válása volt (pukul → pokol, -tuc → -tok). A két dolog között bajos volna összefüggést keresni.

Jegyezzük meg ismét, hogy a szókincset természetesen érintik a társadalom, a civilizáció, a gondolkodásmód, a vallás változásai, de arról már elmondtuk, hogy nyelvészeti értelemben periférikus.

Tudomásul kell vennünk, hogy a nyelv (értsd: a nyelvtan, a rendszer) nem tükröz semmit. Önkényes kód, melynek nem kell homológnak (= hasonló alakzatúnak) lennie az általa továbbított üzenetekkel. Így változása sem tükröz semmilyen változást.

A nyelv az emberi élet egyik legfontosabb tényezője. Érthető hát, ha a nyelv iránt sok laikus érdeklődik, ha véleménye van róla, ha érzelmileg viszonyul hozzá. Ám ettől a nyelv még az marad, ami, és a féltő jóindulat nem elég ahhoz, hogy valaki értelmes állításokat tegyen a nyelvről. Sok szempontból hasonló a nyelv a szexualitáshoz: ennek elsajátítására, használatára is erős ösztön hajtja az embert, a legprimitívebb társadalmakban is, hiszen egyik nélkül sincs emberi élet. Az is hasonló bennük, hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni, nyesegetni igyekszik mindkettőt, és a társadalom színterén mind a nyelvhasználat, mind a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi korlátok Kharübdisze között lavíroz. De ahogyan a szexológus vagy genetikus nem foglalkozik a nemi erkölccsel, nem tudja, mi a szép és mi a csúnya, mert a tudomány ilyen kategóriákkal nem dolgozik, úgy a nyelvész sem tudja értelmezni, miért volna a Maga nem lássa helytelenebb (vagy pláne csúnyább), mint a Maga nem látja, hiszen mindkettőt magyar anyanyelvűek szabályszerűen használják. Megítélésük puszta konvenció, ami fordítva is alakulhatott volna.

A laikusok, ideértve a művelt közönséget is, gyakran emlegetnek „nyelvromlást”. A „nyelvromlás” fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások „rosszak” (mások meg talán „jók”?). De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A névelő megjelenése a magyarban jó volt vagy rossz? A láthatóak típusú többesszám elterjedése jó vagy rossz? Miért volna rossz az „ormány-nyúlás”? Talán mert hosszú magánhangzókat hoz létre? De miért volna rosszabb egy hosszú magánhangzó egy rövidnél? Vagy azért kifogásolhatnánk ezt a szabályt, mert bonyolítja a nyelvet? Ez sem lehet baj, hiszen más pontokon meg egyszerűsödik a nyelv (lásd ly kihalása). A nyelvész számára mindez olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés: az is a csillagokkal foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik, tehát kívül esik a tudomány területén.

Ennél egyébként tisztább és logikusabb az az álláspont, amely kivétel nélkül minden nyelvi változást károsnak és rombolónak minősít, és azt kívánja, hogy a nyelv ne változzék. Eszerint az „ormány-nyúlás” meg a láthatók—láthatóak meg a többi változás egyszerűen azért rossz, mert a nyelv más lesz, mint eddig. Csakhogy a nyelv működésének egyik állandó és kiküszöbölhetetlen jellemzője a változás. Nem ismerünk olyan nyelvet, mely ne változna szüntelenül — pontosabban csak a holt nyelvek ilyenek.

A mai magyar nyelv egyik legkiválóbb használója, Esterházy Péter néhány hónappal ezelőtt tartott, remek előadásában megemlített négy „szűrőt”, melyek — érzése szerint — megkülönböztetik ma a jó és a rossz nyelvhasználatot.

Vegyük észre, hogy Esterházy itt három esetben stilisztikai-retorikai-műveltségi kifogással él, s ezek mellé tesz egy valós nyelvi változást. Az (1) markáns és a (2) mentén általa bírált túlzott használata nyelvileg érdektelen — miközben lehet, hogy emberileg hazug, csúnya és üres, csak ilyen kategóriákról a nyelv nem tud, mint ahogy a természet se tudja, hogy a farkas gonosz. A (4) alkalmasint már értékelhető nyelvileg is: ez a szó ma megváltozott értelemben is használatos. Egyszerű lexikális változás ez, mely egy elszigetelt szót érint.

Egészen más a (3) egy párt, aki: itt valós nyelvi változásról van szó, mert egy szabály módosul, a vonatkozó névmás „személyességi” szabálya. A régebbi szabály, melyet Esterházy követendőnek sugall, csak a tényleges természetes személyeknek adta meg a „személy” jegyet, s egyben az aki névmást: egy ember, aki; egy mérnök, aki; az a kislány, aki. A módosult új szabály a „személyes” jegyet kiterjeszti személyek csoportjára, testületre, sőt felsőbbrendű állatra is: a Fesztiválzenekar, akinek számos lemeze…; olyan családok, akik segélyt kaptak; az a bank, aki nem emel kamatot; épp a katolikus egyház, aki történelme során…; behoztak egy kutyát, aki részeg volt. Ma sincs viszont olyan, hogy *a bank, aki előtt a baleset történt, mert itt nem testület, hanem épület.

Azért bátorkodtam a kiváló író észrevételeit boncolgatni, hogy megmutassam: a nyelvet érző-féltő laikus által megfigyelt jelenségek mennyire különböző kategóriákba tartozhatnak. Az aki-kiterjesztő szabály feltehetőleg győzni fog és elterjed (nyelvi változás), az alkalmasint alighanem az új jelentésre tér át (szókincsi változás), a markáns és a mentén virágzása nyelvészetileg érdektelen gyakoriság-emelkedés, mely egy idő múlva majd visszaesik. Hogy az Esterházy által megfigyelt jelenségek valóban csúfnak minősülnek-e, ehhez erről a katedráról nem tudok hozzászólni.

Talán már az eddigiekből is kiviláglott: nem tudjuk, miért változik a nyelv, de azt kötelességünk vizsgálni, hogy hogyan. Erről nagyon sokat tudunk is. Ugyanakkor fontos, hogy elutasítsuk az ezzel kapcsolatos téves feltevéseket: a nyelv nem romlik és nem javul; nem egyszerűsödik és nem bonyolódik; nem lesz szebb vagy csúnyább; nem követi és nem tükrözi a társadalom és a gondolkodás változásait.

A szakirodalom — a fentiek előrebocsátásával — meg szokott említeni néhány jellemző okot: a kiejtés megkönnyítése (ly → j), az analógia (vágok → eszek), az egybeesés elkerülése (én várnék, hogy különbözzön az ők várnák-tól). Ám azt is hozzáteszik, hogy nem tudjuk megmondani, máskor miért nem következnek be az ilyen változások, sőt miért az ellenkezőjük történik. Például az „ormány-nyúlás” nem könnyíti a kiejtést, sőt bonyolítja; a -ban → -ba változás (Egerbe vagyok) felborítja az analógiát a „hol” és „hová” párhuzammal; az ő eszik (valamit) és az ők eszik (azt) számos igénél egybeesést okoz, melyet nem igyekszik kivédeni a nyelv. Így sajnos ezek az „okok” olyanok, mintha azt mondanánk: az elefántnak azért fejlődött ki ormánya, hogy könnyebben fölszedhesse a földről a táplálékot — no de akkor mivel indokoljuk, hogy a többi állatnak nincs ormánya?

Talán nem is érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek. Valószínűleg azért változik a nyelv, mert nincs, ami visszatartsa — bizonyos korlátok között. Nincs akadálya, hogy a generációk, tájegységek módosítgassanak rajta, mert úgyis csak annyit tudnak módosítani, hogy ne sérüljön a kommunikáció. Egy hasonlattal élve: olyasféle a nyelv, mint egy ösvény a réten keresztül. Folyton változik a nyomvonala (egy tócsa, egy kő, egy kinövő bokor miatt, vagy akár az emberi járás természetes kilengése miatt), ám ez voltaképpen nincs kapcsolatban a céljával, azzal, hogy átjusson a rét túlsó végére, sőt részleteiben néha még el is téríti attól. Az ösvény mint ösvény mégis változatlan, azaz sosem fog például félkörben visszafordulni a rét innenső oldalára, mert el kell jutnia a célba: a nyelvnél ez cél a közlés, a kommunikáció, amely minden változás közepette is megvalósul.