Mint minden kultúrnyelvbe, a magyarba is folyamatosan áramlanak a más nyelvből átvett szavak. Például: A szkinhed sajtot evett. Ide jobban illene egy bézs függöny. Mint látjuk, az angol skinhead, a francia beige minden nyelvtani változás nélkül beilleszkedik a magyarba. Igaz, a kiejtés (és egy idő múlva általában a helyesírás is) meg szokott változni az eredetihez képest, alkalmazkodik a magyarhoz, de ez a szó nyelvtani szerepe, működése szempontjából mellékes. Most arra figyeljünk, hogy a szkinhed, bézs magyar szavakban nincs semmi, ami nyelvtani szerepüket, azaz szófajukat, főnév illetve melléknév mivoltukat jelezné. Nincsenek ellátva szófaj-ügyben semmilyen végződéssel.

Pedig a magyarban bőven vannak olyan végződések, melyek adott szó főnév illetve melléknév voltát jelezni tudják. Ezeket képzőknek nevezük. Főnévképző például az -ász (firk-ász) vagy a -zat (kar-zat), melléknévképző az -i (anya-i) vagy az -ikus (ritm-ikus). Ám azt találjuk, hogy főnevek, melléknevek átvételekor ezek használata egyáltalán nem kötelező, nem lesz *szkinhedész vagy *bézsikus, a röntgen főnév nem lesz *röntgenzet, a cool [kúl] melléknév nem lesz *kúli (úgy mondjuk: tök kúl a hátizsákod, nem pedig *tök kúli).

A képzőket, toldalékokat általánosságban morfémáknak (vagyis alak-elemeknek) nevezzük, s a nyelvtannak az a fejezete, mely ezeket leírja, a morfológia (= alaktan). Úgy tűnik tehát: a más nyelvből átvett szavakat morfológiai jelölés nélkül illeszthetjük a mai magyar nyelv rendszerébe.

Igen ám, de ez csak kétfajta szóra igaz: a főnevekre (szkinhed, röntgen) és a melléknevekre (bézs, cool). A harmadik nagy szófajra, az igére viszont épp az ellenkezője igaz: igét csak úgy lehet a magyarba illeszteni, ha valamilyen magyar igeképzővel látjuk el, azaz, ha a szó tövét „feltuningoljuk” magyar igei tővé. Míg a röngten teljesen megfelel magyar főnév gyanánt, hiszen gond nélkül ragozható (röntgen-t, röntgen-nel, röntgen-jeink), addig igeként már nem képzelhető el: *Megröntgenték a tüdejét — ilyen nincs. Ahhoz, hogy ige legyen, igeképzővel kell ellátni: röntgen-ez. Így már működik: Megröntgenezték a tüdejét. És persze ilyen maga a feltuningol is, mely az angol to tune (up) „(föl)hangol, magasabb szintre srófol” ige tuning igenevének átvétele, de a magyar igei használathoz el kellett látni igeképzővel, ez esetben az -ol morfémával: fel-tuning-ol. Figyeljük meg továbbá a spékelni igét: ez a régies német specken (ma inkább spicken) igén alapul, mely a Speck „szalonna” szóból van. Hasonlítsuk össze a német speck-en és a magyar spék-el-ni igét: látjuk, hogy a magyarban ott van az -el igeképző, mely nélkül a szó magyar igeként nem működhetne. Nincs *spékni, mert így a tő nem volna ellátva igeképzővel.

Mindez kerek-perec azt jelenti, hogy igét nem lehet kölcsönözni! Lehet kölcsönözni főnevet, melléknevet, de az igéket — ha hozott anyagból is — a magyarban kell létrehozni. Ez egyébként a legtöbb nyelvben így van, a németben a kölcsönzött igéket általában -ieren, az olaszban -are, az oroszban -ovaty végződéssel kell ellátni. Néhány más nyelv — például az angol — oly szegény alaktani jelölésekben, hogy ott amúgy sincs különbség ige és más szófaj között, például interview egyaránt lehet főnév („interjú”) és ige („interjúvol”), ott ez az egész probléma nem aktuális.

A mai magyarban tehát kötelező minden új igét igetőképzővel megjelölni, akár magyar anyagból van, akár kölcsönanyagból. És vajon milyen képzőket használjunk e célra? Nyilván olyanokat, amelyeknek nincs önálló jelentésük, azaz üresek, csak egyetlen nyelvtani funkciójuk van: az, hogy a szót igeként jelölik meg. Két ilyen „üres” igeképző van ma forgalomban, mellyel valamit igei tővé tudunk feltuningolni: az -l (kód-ol, spék-el, szörf-öl) és a -z (beton-oz, röntgen-ez, ketchup-öz). Jegyezzük meg, hogy mindkettő elé kerülhet egy o/ö/e magánhangzó, de azt az alsóbbrendű szabályok úgyis elrendezik; továbbá, hogy a -z gyakran ikes ragozással megy, pl. internet-ez-ik, de most ez is mellékes.

Rögtön gyanakodni kezdünk: ha valamiből kettő van, akkor mi a különbség? Ha két üres igeképző van, -l és -z, akkor van-e különbség köztük? Mikor használjuk az -l-et és mikor a -z-t? Ha volna pénzem, díjat tűznék ki ennek megválaszolására, mert jelenleg nincs világos magyarázatunk. Az is lehet, hogy az eloszlásuk véletlenszerű, gondoljunk az ebéd-el de vacsorá-z(ik), boroná-l de koroná-z, hegedü-l de zongoráz(ik), gipsz-el de jód-oz párokra. Annyi biztos, hogy ha az alapszó -ó/ő-re végződik, akkor csak a -z megy: csocsó-z(ik), cselló-z(ik), fertő-z. (Egy kivétel van, a szó-l.) Egyébként úgy tűnik, az -l a kötöttebb, azt lehet kevésbé szabadon alkalmazni: mindig -l-et használunk olyankor, ha a tő nem használatos magyar szóként, pl. spék-el, land-ol, print-el, download-ol. A latinos szavakban ennek bővült változatát, az -ál tőképzőt használjuk: regnál, revideál, tangál („érint”), definiál. A -z meg éppen ellenkezőleg: szinte bármihez hozzájöhet, ami magyar szóként használatos: ultrahang-oz, sms-ez(ik), összeketchupözte stb. A -z az igazán termékeny, az on-line produktív. Ha a kisgyerekek kergetőznek és azt visítozzák: „kaka, kaka!”, így szólunk rájuk: „Ne kakázzatok már, csönd legyen!”

Kivehető valami általános jelentéskülönbség, méghozzá az, hogy az -l képzős alakban gyakran módosultabb vagy absztraktabb vagy szűkebb-specializáltabb a jelentés, míg a -z tényleg csak annyit jelent: valamit csinál az illető dologgal kapcsolatban. Például szám-ol és szám-oz, bér-el és bér-ez, viz-el és viz-ez, (ki)pipá-l és pipá-z(ik) közül a második a logikusabb, átláthatóbb, egyszerűbb jelentésű. Talán ezzel magyarázható (vetem föl bizonytalanul), hogy a sóderol/sóderoz, szövegel/szövegez párokból az első a szlenges-kreatív, „beszél” jelentéssel, míg a második valóban csak egyszerűen sóderral illetve szöveggel való ténykedést jelöl.

Hogy mondaná a kedves olvasó a fölöslegesen sokat beszélőt: rizsál vagy rizsáz(ik)?